„A sajtó ma esti 7 óra óta szabad”

„Nagy napot ülünk, a magyar historia napjainak legdicsőbbikét. A sajtó ma esti 7 óra óta szabad. (…) Egy nagylelkű nemzethez illő olly dicső, mint méltóságos vérmérséklettel vitt mozgalomnak voltunk ma szívből résztvevő tanui Pesten!” – ezekkel a szavakkal adta hírül 1848. március 16-án az előző nap történteket a Nemzeti Újság. A lapot 1806-ban Kultsár István táblabíró alapította, s addig „a papi érdekeket”, s „a conservativok legszélsőbb szárnyát” képviselte.
A forradalom pillanatában „varázsütésre megtagadá előbbi hitét, és lett a legdühösebb liberális” – amint Kossuth Hirlapja írta róla. A szerkesztő, Illucz Oláh János „1848. március 15-én mint konzervatív feküdt le, s 16-án mint liberális ébredt fel” – idézi az egyik kortársat Kosáry Domokos A magyar sajtó történetében.
Az 1848-as európai forradalmi hullám idején a magyar sajtót a konzervativizmus uralta, de az események – a február 22–24-i párizsi, a március 13–15-i bécsi, a március 15-i pesti forradalom – a Pesti Hírlap kivételével minden újságot igazodásra késztettek. Március 15-én hat magyar nyelvű politikai lapot adtak ki Magyarországon és Erdélyben: a konzervatív, kormánypárti Budapesti Híradót, a Nemzeti Újságot, a Széchenyi-párti, de nem elég markáns Jelenkort, az ellenzéki liberális Pesti Hírlapot, Kolozsváron a konzervatív, provinciális Múlt és Jelent és a vele vitázó, liberálisabb Erdélyi Híradót. A forradalom napokon belül életre hívta a maga sajtóját: a radikalizmus legelső zászlóvivője a Pálffy Albert által szerkesztett Marczius Tizenötödike lett, amelynek első száma 1848. március 19-én jelent meg, s rikkancsok árulták az utcán, „akár az ibolyát”.
A Nemzeti Újság tette közzé először a Tizenkét pontot és Petőfi Nemzeti dalát, ez a lap tudósított először cenzúrázatlanul a március 15-i pesti eseményekről. Ezt az őszinte lelkesedés fűtötte riportot egy márciusi ifjú, a 22 éves Bulyovszky Gyula írta, aki 1847-ben lett a lap színikritikusa, és akinek nevét versei, elbeszélései már ismertté tették. Sodró lendülettel írja le, hogyan nőtt néhány óra alatt a Pilvaxból elinduló kis csoport sokezres tömeggé. Hangsúlyozza, hogy „minden politikai véleménykülönbségek választó falai leroskadtak”, s „történtek a néphez lelkes és hazafias szónoklatok, de azok mindig a mérsékletnek azon típusát viselték, melly a nagyigazságok követelését még annál magasabbá s áthatóbbá tenni szokta”. További közös fellépésre szólít fel, és arra int, hogy „a pártos szakadások” csak az önkénynek kedveznek. A következő napokban is híven követi a hazai és európai eseményeket. „Diadalünnepként” emlékezik meg „a szabad sajtó kivívásáról”, Stancsics (Táncsics) kiszabadításáról, a Nemzeti Színházban történtekről, s büszkén hangoztatja, hogy mindez „a közrend legkisebb megháborítása nélkül” történt. Elmondja, hogy este, a fényárban úszó városban, ahol felváltva hangzott fel a Rákóczy-induló és a „marseillei dal”: „Polgárőrök czikáztak, a katonaság egészen mellőztetett. Botrány, kicsapontás sem éjjel, sem nappal nem történt”. A hazát, a királyt éltetve adja ki a jelszót: „Béke, közvállvetés, együtt-tartás.”
A Budapesti Híradó – amely „1844 óta gr. Dessewffy Emil vezérlete alatt az új konzervatívok, (…) sőt, a bukott rendszer lapja volt”, de a külföldi eseményekről részletesen tudósított – március 17-én a Bécsről szóló részében megemlíti, hogy
I. Ferdinánd rendeletet hozott a sajtószabadságról és a cenzúra eltörléséről. Megtudjuk, hogy Londonban a Trafalgáron, és Glasgow-ban „nyugtalanságok” voltak, de a Pesten történtekről csak 18-án esik szó. Aznap, 18-án a következő szalagcímet viseli a Budapesti Híradó: „Nemzetiségek és osztályok közti béke! Monarchia! Alkotmányos szabadság, rend, törvényesség.” Értesülünk arról, hogy: „A Haza ügyének átalakításában megtörténtek az első tettleges lépések. Az országos küldöttség Bécsbe vitt felirást az országgyűlési teendő felől. A sajtó is már tettlegesen szabad.” Ekkor foglalja el a Schiller-fordító Szenvey József szerkesztő helyét a 29 éves Vida Károly, egy székely birtokos család sarja. Az olvasókhoz intézett szózatában közli, hogy a „haladás is az elvei közé tartozott”, de bevallja, hogy „mi néhány év dolgának tartottuk azt, mit egy pár nap hozott”, és hozzáteszi: „Mi czellengők nem leszünk, de nem is fogunk messze nyargalózni az ismeretlenben.” Lapja március 18-i számából megtudjuk: „A mostani politikai mozgalmakat a kávéházi szolgák is szeretik, mert mindennap tetemes borravalóban részesülnek, csakhogy a hírlapokat meg lehessen pártfogásuk által kapni.” Közli azt is, hogy a hirtelen támadt, „roppant olvasási” kedv „nem szaporította illő arányban az előfizetőket, egyre több újság vész el, miket a nagy politikusok zsebbe csempésznek”. Március 21-én közlése szerint: „A sajtó nyűgei lehullván, semmi sem akadályozza, hogy lapunk hű tükre legyen hazánk napi történeteinek”, de szokásos külföldi tudósításai mellett ekkor is csak a 16-i „bécsi és pozsonyi európai fontosságú eseményekről” számol be.
A Jelenkor, amelynek szerkesztője a nem éppen zseniális író, Helmeczy Mihály után a 29 éves Királyi Pál lett, március 14-i számában még az Országgyűlés február 29-i, március 1-jei és 3-i ülésénél tart, s azok az „európai pénzbonyodalmak” foglalkoztatják, amelyeket a „forradalmak idéztek elő”. A Budapesti Híradó nyomán egyhasábos kishírt közöl 16-án, 3. oldalán arról, hogy a pesti ellenzéki fiatalság reformlakomát tervezett. Megemlíti a Tizenkét pontot, s azt, hogy „Petőfi Sándor verse kinyomatott, censura nélkül”, s hogy „a nép hullámzott a tereken”. Március 19-én írja meg, hogy „Magyarország szabad, szétzúzattak a gondolat bilincsei”. Késedelmét azzal magyarázza: „A jelenet a milly nagyszerü, ép olly meglepő, s azért a szokatlanság mentheti a habozást az öntájékoztatásban.”
A két kolozsvári magyar lap csak március 21-én vesz tudomást a pesti eseményekről. Az ok: „a rossz utak és a bécsi posta felettébb rendetlen” járása miatt a március 16-i pesti lapok 20-án érkeztek meg Kolozsvárra. Noha az erdélyi kormányzó sürgönyben korábban is megkapta Pestről a híreket, az újságok csak a párizsi forradalomról beszéltek. A Múlt és Jelen csak március 24-i számában tudósít – címoldalán a császárt és királyt éltetve – a 13-i bécsi és a 15-i pesti forradalomról, az 5. oldalon. Akkor közli „a nemzet óhajtásainak pontjait”, és 28-án ad hírt arról, hogy a kormányzó „a sajtónak a vallást, isteni tiszteletet, erkölcsiséget és a Fejedelem személyét sértő cikkek kivételével szabad mozgást engedett”.
Az Erdélyi Híradó, amelyet 1848 májusáig még Méhes Sámuel szerkesztett, a pesti forradalom kitörése előtt Széchenyinek a magyar közlekedésügy rendezéséről szóló röpiratával foglalkozik hosszan, és a februári francia forradalom első napjait követi nyomon. Hírfüzérében 17-én megállapítja: „Az 1848. év roppant gazdag kezd lenni világfontosságú s részben borzasztó eseményekben”, 21-én amiatt aggódik, hogy a Nemzeti Bank esetleg nem fizet majd névértékben, és csak 23-án számol be a Kolozsváron 21-én, a „fordulat napján” történtekről. Arról, hogy „az előbbkelő honfiak” gróf Bethlen Ádám kolozsvári házában ültek össze, majd a városi tanács tartott rendkívüli ülést, ahol Méhes Sámuel a franciaországi eseményeket ismertette. Tudósít a bécsi és a pesti eseményekről, közli a Tizenkét pontot és a Nemzeti dal refrénjét. A sajtószabadságról és a cenzúra eltörléséről 24-én ad hírt, a független, felelős kormány megalakításáról 26-án.
A „nagy személycserék, átkeresztelések, átigazodások, egyes orgánumok színeváltozása, megszűnése időszakában” a Pesti Hírlap volt az egyetlen lap, amely lényegében megmaradt annak, ami volt, „mert nem kellett színeket cserélnie, hiszen addig is a polgári-nemzeti átalakulás híve volt”. A Landerer és Heckenast kiadásában megjelenő, akkoriban a legnagyobb példányszámú újságot (ötezer előfizető) a 26 éves Csengery Antal szerkesztette, aki akkor már neves publicistának számított, s az európai viszonyokat is jól ismerte. A Pesti Hírlap munkatársa volt Irinyi József, a Tizenkét pont megfogalmazója; Emődy Dániel, aki Petőfi és Jókai mellett vett részt a márciusi események alakításában; Pálffy Albert, a március 19-én meginduló radikális Marczius Tizenötödike későbbi szerkesztője. A Pesti Hírlap küzdött a legelszántabban a teljes sajtószabadság törvénybe iktatásáért, és a Pesti Hírlap közölte 1848. május 1-jén és 2-án a sajtószabadságról szóló, 1848. XVIII. törvénycikk szövegét. A sajtótörténet szerint Vörösmarty Mihály publicisztikai tevékenységének csúcsát is azok a cikkek jelentik, amelyeket ebbe a lapba írt 1848. május 20. és június 4. között.
A Pesti Hírlap március 16-án címoldalon számol be, tömören, a 15-i eseményekről, és részletesen foglalkozik az országgyűlésen történtekkel. Megállapítja: „Ily rendkívüli időkben rendkívüli politicát kell követni a törvényhozásnak, s főleg késni, halogatni nem szabad… mert gyakran ki későn ad, semmit sem ad.” Március 17-én követeli az országgyűlés és a magyar felelős kormány átszállítását Pozsonyból Budapestre, és a sajtószabadságról szóló törvény megalkotását, mondván: az „összes alkotmányos életnek alphája és omegája” az, hogy ha már „tettleg szabad a sajtó, úgy országos törvény által is a censura ellen örökre biztosíttassék. E nélkül nincs áldás műveinken”. Tudósít a kezdetben csak „demonstratio színét” viselő eseményekről, amelyek „erkölcsi, békés forradalommá” változtak. Nagy betűkkel áll március 18-i számának első oldalán: „A sajtó szabad.” „Az európai népek egy rövid hónap alatt roppant anyagot nyujtának a históriának” – olvashatjuk ugyanitt, s a cikkíró az „udvari publicistákkal szemben” ez európai mozgalmak okát „Paristól Pestig a népek ellenállhatatlan szükségében”, s „a kormányok bornirt makacsságában” találja meg. Az események ismertetése után megállapítja, hogy „a pillanatnyi sikert” „csak a törvényhozás teheti maradandóvá”. Ebben a számban közöl részletes tudósítást a március 15–16–17-i pesti eseményekről, idézi a közcsendi bizottmány rendre intő falragaszait, 19-én pedig „szívből üdvözli” „uj elvbarátjukat, a Nemzeti Ujságot”, amely „korábban sok keserü labdacsot nyeletett el” velük. A régi sérelmeket feledi, mondván: „egyesülésre van szükségünk a jövendő számára.” A jövendő azonban, mint tudjuk, mást hozott. A szent egység a történelem kivételes pillanata maradt.