időjárás °C Mária 2022. december 8.
logo

A kormány 95 százalékos extraprofitadót vetett ki a Molra

A szabadság katonái

Ludwig Emil
2003.03.30. 23:00

Történelmünk során első ízben vagyunk szövetségesei az Amerikai Egyesült Államoknak. Az eddigi két világháborúban de facto ellenségek voltunk. 1944–45-ben az ismétlődő amerikai–angol terrorbombázásoknak csak Győrben, Szolnokon, Érsekújváron és a fővárosban több tízezer (!) polgári áldozata volt. 1920-ban Wilson elnök bábáskodott a Párizs környéki békeszerződések megszületésénél, 1947-ig az amerikai hadsereg is megszállóként tartózkodott hazánkban. Két év múltán már megint egymással szemben álló táborokhoz tartoztunk: de jure egészen 1991-ig a NATO-val szemben létrehozott Varsói Szerződés tagjaként védelmeztük a békét az imperialistáktól. Légvédelmi alakulatomnál akkoriban ellenséges célpontként oktatták az amerikai gépek kontúrját, de erről a korszakról nálam sokkal érdekesebb részleteket tudna mesélni Kovács László örökös külügyminiszterünk.
Magyarország nyolcévi el nem kötelezettség – és egy 25 százaléknyi igenes népszavazás – után először lett katonai szövetségese az Egyesült Államoknak. A NATO tagjaként ennek ellenére sem kellett volna deklaráltan csatlakoznunk hozzájuk a mostani közel-keleti háborúban, hiszen az atlanti szerződés egyetlen tagállamát sem érte külső fegyveres támadás.
Hogy ha már most így összehozott bennünket a sors – meg a Medgyessy-kormány – e hatalmas szövetségessel, vessünk egy pillantást a hadseregére. Amerika fegyveres ereje Észak és Dél polgárháborújának véréből fogant. A Bagoly folyó írója, Ambrose Bierce, aki haditudósítóként látta a modern idők egyik legirtózatosabb embervágóhídját, már 1862-ből leír egy esetet, amikor az északiak tüzérsége a hozzájuk csatlakozni érkező lovasdandárra zúdít gyilkos ágyútüzet. (Innen eredhet a „friendly fire” – baráti tüzelés – fogalma az amerikai hadseregben, amelyet napjainkban az iraki harcmezőn tapasztalhatnak.) A spanyol–mexikói háborúk, majd az 1917–18-as, korlátozott nyugat-európai frontrészvétel után 1943. július 10-én lépett az Egyesült Államok hadserege az öreg kontinens partjára. A Szicíliában landoló alakulatok mellett különleges segéderőkként hazaérkeztek velük azok a maffiózók is, akiket a ’20-as évek rendpárti olasz állama, Mori palermói rendőrprefektus vaskézzel átkergetett Chicagóba és New Yorkba. A felszabadító hadjárat mellékterméke a szervezett bűnözés reneszánsza, és a kapitalista világban sokáig legerősebb kommunista mozgalom lett olasz földön.
Amerikában a társadalmi ranglétra legalsó fokán élők adják a hadsereg legénységi és altiszti állományát. Bevett gyakorlat, hogy az első ízben bűnt elkövető fiatalok számára a toborzóiroda jelent menedéket, legalábbis átmenetileg. A Vietnamból élve hazatért veteránok zömének sem az ott átéltek miatt lett később „beilleszkedési problémája”, ez eleve megvolt, a brutális élmények csak tovább rontották.
A távol-keleti kalandok sokkja után hosszabb szünetet tartott Washington, hogy külpolitikai érdekeinek fegyverrel adjon nyomatékot. Egy-egy flottademonstráció nemzetközi vizeken, kisebb beavatkozások a „hátsó udvarban” – Grenada, Panama-csatornaövezet –, és a nagyrészt általa pénzelt ENSZ ún. béketeremtő missziói jellemezték a XX. század alkonyának amerikai akcióit. Ezek közé sorolható a kuvaiti–iraki furcsa háború 1991-ben, majd Szomália 1993-ban, ahonnan drámai igyekezettel kellett kimenekíteni a kétségbeesett „G. I. Joe”-kat. Az új évezred katonai akcióit Szerbiában, pontosabban az ország légterében nyitotta meg az Egyesült Államok. Nem túlzás azt állítani, hogy az egy hónapos légiparádé legemlékezetesebb epizódja egy szupertitkos B–1-es – lopakodó – bombázó lelövése volt, állítólag hagyományos légvédelmi fegyverrel. A tíz napja zajló második iraki háborúban – amelynek az „Iraki szabadság” nevet adták a tervezők – máris több furcsaságot látunk, mint szokványos hadijelentést. Fele-fele arányt mutat eddig a baráti és ellenséges tüzelés angol és amerikai áldozatainak száma, tragikomikus látványt nyújtanak a mázsás menetmálhájukkal felállni sem bíró amerikai katonák, a hadiszállítók és -beszerzők nagyobb dicsőségére. És végül egy adat, amely sok mindent megmagyaráz: a Közel-Keletre vezényelt „szövetséges” haderőben tízezres nagyságban szolgálnak olyan „amerikaiak”, akik tulajdonképpen nem amerikaiak. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel (zöld kártyával) rendelkező Puerto Ricó-i, gutemalai, mexikói és egyéb spanyol nyelvű, iskolázatlan bevándorlók, akik nem vagy alig értenek angolul. Szolgálatuk jutalma – a nem túl nagy zsoldon kívül –, hogy Bush elnök 2001. szeptember 11. utáni rendelete alapján így előbb szerezhetnek állampolgárságot.
Régóta ismerünk ehhez hasonló – még ma is működő – katonai intézményt, ahol akár köztörvényes bűnözők is hőssé – no meg állampolgárrá – lehetnek: a hírhedt francia idegenlégiót.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.