A szavak háborúja

Az iraki konfliktusban nemcsak a fegyverek szavának, az államférfiak üzenetének is nagy súlya van – akárcsak a harcmezőn, a tömegtájékoztatásban is összecsapnak a két világrend hívei. Az amerikai demokrácia emlőin felnőtt néző vagy hallgató egészen más értékek mentén határozza meg a háború mibenlétét, mint a mozlim ember a maga környezetében. A legnagyobb baj az, hogy leegyszerűsítéseiben, már-már primitív egyszerűségében nincs lényeges különbség George W. Bush és Szaddám Huszein beszédei között.

Mindannyian emlékszünk a pillanatra: megszokott fehér házi környezetében, a mindenre elszánt amerikai elnök sorsdöntő szózatot intéz népéhez és a nagyvilághoz. George W. Bush minden idegszálával arra tör, hogy keménységet és rettenthetetlenséget sugározzon – kiszámított arcjátéka aláfestéseként érces hangon sorolja komor fenyegetéseit. Már a „polgártársaim” megszólítás is Jefferson szellemében fogant; nem kétséges, hogy az amerikai nemzet élethalálharcának ismertetésében jut még szerep a demokratikus hagyományok felemlítésének. Rögvest kiderül, hogy Bush – elnöksége idején nem először és nem utoljára – két részre, jókra és rosszakra osztja a világot, középen helyezi el – szavai szerint – az „elnyomott iraki népet”, akik alig várják, hogy az amerikaiak felszabadítsák őket. Az elnök szóhasználata szerint az iraki ellenség számára „nem létezik háborús egyezmény és erkölcsi szabály”. Megfogalmazása történelmi abban az értelemben, hogy a rómaiaktól a Szovjetunióig minden birodalom így jellemzi az éppen legyőzendő ellenfelet. A földrajzi ismeretekben legendásan tájékozatlan amerikai néző kedvéért Bush a – nem éppen frappáns – „Kalifornia állam nagyságú” jelzőt használja Irak bemutatásakor. Az elnöki beszéd kulcsszavai: „felelősségvállalás”, „becsületesség”, „tisztesség”, „áldozatkészség”. Beszédében nincs új elem – a világ békéjét az Egyesült Államoknak kell biztosítania, „megvédjük szabadságunkat, és szabadságot viszünk másoknak”.
Jóval líraibb húrokat penget Szaddám Huszein, nem sokkal az amerikai támadás után sugárzott beszédében. Rövid szózatát egy ízben megszakítja, mert felolvas egy verset, amelyben felszólítja az irakiakat, hogy őseikhez hasonlóan lóháton és karddal vágjanak vissza a támadóknak. Szaddám Huszein tizenhat alkalommal említi Istent a rövid beszédben. Az arab nemzetet egységesnek tekinti, két ízben is kitér a palesztinok dicsőítésére. Bushhoz hasonlóan ő is barbárnak tekinti az ellenséget, jellemzése szerint az amerikai politika „gonosz”, „bűnöző” és mindenekfelett „cionista”. Már ebben a beszédében is felbukkan az az elem, ami az elmúlt napokban folyamatosan tetten érhető az iraki propagandában – az amerikaiakat „csapás éri”, más szóval meglakolnak, vereséget szenvednek, megaláztatnak, amiért „a dicsőséges arab nemzet” ellen fordultak. Ebben a tekintetben is hasonló a két beszéd, hiszen Bush is azt ígéri az amerikaiaknak, hogy „felülkerekedünk és legyőzzük a veszélyt”.
George Bush és Szaddám Huszein gondolatmenetének egyszerűsége könnyen magyarázható azzal, hogy háború idején egyenes beszédre, mindenki számára könnyen befogadható üzenetre van szükség. Ennek ellenére nincs mentség a túlzásokra, a leegyszerűsítésekre, a kényszeres magyarázkodásra. A lélektani okok megértéséhez vegyük szemügyre a két elnök környezetét. Bush munkatársai között a háború tervét lelkesen támogató „héjáknak” van döntő szavuk, olyan embereknek, mint Richard Perle, aki szerint „Franciaország már nem a szövetségesünk” vagy „nincs szükség az ENSZ-re”. Szaddám Huszein környezetének évtizedek óta egyetlen feladata van: amikor az elnök belép a terembe, felállnak, majd a tanácskozás végeztével széles körben elterjesztik a hallott bölcsességeket. Most ezek az emberek döntenek a világ sorsáról.