Visszájára fordul a történelem? Ez járhat az ember fejében, ha manapság a tel-avivi magyar, cseh vagy lengyel nagykövetség előtti sorokról szóló tudósításokat olvasgatja. A közép-európai származású izraeliek ugyanis órákat állnak sorban, hogy megkaphassák valamikori hazájuk állampolgárságát.
Ha az ember bárkit megkérdez a követségek előtt állók közül, mindannyian ugyanazt mondják: nem akarják elhagyni az országot. Egy európai állam állampolgárságának megszerzése mégis fontos, két okból is. Elsősorban a haldokló izraeli gazdaság miatt érdemes egy, a közeljövőben az Európai Unió tagjává váló állam polgárának lenni, hogy „üzletet lehessen csinálni” a feltörekvő „új Európában”. Jó néhányan el is mentek már az utóbbi években, hogy pár év alatt „megerősödjenek”, s sok pénzzel és tapasztalattal visszatérjenek hazájukba – ám, ahogy ilyenkor lenni szokott, sokan kint is ragadtak. A másik, nem kevésbé nyomós indok a katasztrofális közbiztonság, az intifáda Izraelben, no meg az iraki válság. Eyal Goldstein, egy lengyel származású izraeli így fogalmazta ezt meg az Independent című angol lap tudósítójának: nyugalomban akarja felnevelni a gyermekeit. „Nálunk minden megtörténhet: felrobbanhat a kávézó, ahol ül az ember, a busz, amellyel munkába igyekszik, a bolt, ahol vásárol.”
Általános vélemény szerint azonban a gazdasági krízis mégis többet nyom a latban a politikai bizonytalanságnál, amikor korábbi hazájukat újra felfedezik maguknak az izraeliek. A vezetéknevét elárulni nem kívánó György, a magyar követség előtt álló egyik férfi azt mondta a brit lap tudósítójának, hogy a magyar állampolgárságot már nem magának, hanem a fiainak szeretné megszerezni. György 1946-ban hagyta el Magyarországot, s fél évszázad múltán kész lenne visszatérni a nyomasztó gazdasági gondok miatt. Szerinte a közbiztonság romlása egy cseppet sem befolyásolja az emberek indítékait, egyszerűen sok a szegény ember Izraelben, volt hazájukban pedig rengeteg a lehetőség. A sors iróniája: egy lengyel származású sorban álló elismerte, sose gondolta volna, hogy egyszer még lengyel útlevelet fog kérelmezni. Majd hozzátette: Németországban jó lehet manapság az élet.
A nagy reményekkel útnak indult holokauszttúlélők zsidó hazát akartak létrehozni az akkori brit mandátumterület Palesztinában, ám a kísérlet nem mindenki számára sikertörténet. Ötvenöt év után a főként európai származású izraeliek egy része elvágyódik arról a földről, ahol élete nagyobb részét leélte, s szülei hazájába tér vissza szerencsét próbálni. Úgy tűnik, megkopott a közel-keleti cionista romantika, amely szerint a zsidók saját erőből építenek hazát maguknak, ahol senki sem parancsolgathat nekik. A „saját erő” sem igaz már: Tel-Aviv néhány hete kért Amerikától újabb pénzadományt, hogy fenn tudja tartani az ország életszínvonalát. Ez az extratámogatás most 12 milliárd dollárra rúg, azokon a pénzeken felül, amelyeket minden évben megkap a zsidó állam…
Izraelben a jelek szerint tehát óriási gondot okoz a – részben a palesztin felkelés okozta – krízis, amely demográfiai problémákat is felszínre hoz. Izrael ugyanis hagyományosan befogadó állam, amely máig várja a világ zsidóságát, hogy itt kezdjen új életet. A tavaly nyári franciaországi atrocitások idején Ariel Saron miniszterelnök fel is szólította az ottani zsidó közösséget, csomagoljon össze, és telepedjen át Izraelbe. A kormányfő európai testvérei miatt érzett hagyományos aggodalmát kimondottan gyakorlati cél is vezérelte: jöjjenek a zsidók minél nagyobb számban, hogy fenntarthassák Izraelben a megnyugtatónak mondható demográfiai arányokat. Jelenleg az ország lakosságának nagyjából 80 százaléka izraelita vallású, a maradék mozlim és keresztény. Az utóbbiak túlnyomó részét kitevő izraeli arabok népszaporulata azonban sokkal nagyobb arányú, mint az összehasonlíthatatlanul gazdagabb zsidóké, így – egy hatmilliós, viszonylag kis lélekszámú országban – gyorsan veszélybe kerülhet az ország irányításának legitimitása, a zsidó pártok pedig szembesülhetnek azzal, hogy komolyan számolni kell a feltörekvő Arab Listával. Az első kézzelfogható figyelmeztetést 2001-ben kapta az ország vezetése: ekkor történt meg először az állam 1948 óta íródó történelmében, hogy többen távoztak, mint ahányan érkeztek.
A népességfogyás megállítása érdekében, valamint a cionista eszme életben tartásáért Izrael már többször mesterségesen „importált” állampolgárokat. Legalább egymillióan keltek útra a nyolcvanas években a volt Szovjetunióból, hogy részesei lehessenek az új haza áldásainak. A tömeges exodus idővel a visszájára fordult Izrael szempontjából. A megérkezettek túlnyomó része ugyanis egyáltalán nem beszélt s máig sem beszél újhéber nyelven. Kis államot alkotnak az államban, orosz kolónia a zsidó közösségen belül. Az akkoriban még nem túl szigorú bevándorlási törvények miatt ugyanakkor sokan úgy tudták felcserélni zord éghajlatú hazájukat a mediterrán országgal, hogy semmi bizonyítható rokoni kapcsolatuk sem volt zsidókkal, legfeljebb egy-egy állítólagos nagybácsi vagy dédszülő. Ugyancsak ebben az időben nyújtotta ki karját Európa keleti része, pontosabban Románia felé is a zsidó állam. Az ott élő közösség tagjai gyakorlatilag egy emberként telepedtek át Izraelbe, új hazájuk pedig fejpénzt fizetett utánuk a román diktátornak, Ceausescunak, aki boldogan engedte távozni a zsidó származású állampolgárokat. Ennek következtében Romániából gyakorlatilag teljesen eltűnt a zsidó közösség. A valamikori távozók közül egyesek néhány éve visszatértek, ha nem személyesen, akkor bankókötegek révén: Bukarestben a kilencvenes évek közepe óta jelentős erőt képvisel az izraeli tőke, ám érdekes módon nem az erdélyi területek felé fordult az érdeklődés, hanem kizárólag a fővárosra figyelnek a befektetők.
A másik nagy „emberimport” 1984-ben, majd 1991-ben valósult meg. Akkor Izrael titokban több tízezer falasát, azaz etiópiai zsidót szállított át az országba, majd ezt egy újabb turnus követte hét évvel később. A fekete bőrű falasák azóta Izrael talán leglenézettebb, legszerencsétlenebb sorsú lakosai, akik elvégzik a „piszkos munkát” fehér bőrű honfitársaik helyett. Ők dolgoznak az építkezéseken, ők az utcaseprők, a kukások – de persze még így is jobban megy soruk, mint ha Etiópiában éheznének. Saját pártjuk nincs a parlamentben, ellentétben jóval befolyásosabb, európai származású askenázi és a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából érkezett szefárd testvéreikkel.
A két nagy lakosságáttelepítés során azonban mintegy húszezer falasa hoppon maradt. Ők a nép azon tagjai, akik az évszázadok során elveszítették identitásukat, s áttértek a kereszténységre. Izrael 1984-ben nem kívánta lakosságát nagy keresztény tömegekkel „felhígítani”, így Etiópiában hagyta őket. Az újabb demográfiai krízis idején azonban ismét fontossá váltak a falasák, s a napokban Ariel Saron jóváhagyta újabb húszezer fekete bőrű zsidó áttelepítését Izraelbe. Az ország belügyminisztériumát – s egyben a bevándorlási politikát – ugyanis az a Sász párt tartja kezében, amely szefárd érdekvédelmi szervezetként a falasák mellé állt ebben a kérdésben. A párt vélekedése szerint a falasák nem önszántukból, hanem életük megmentése érdekében keresztelkedtek ki, hasonlóan spanyolországi testvéreikhez, akik az inkvizíciót akarták elkerülni ezzel a lépéssel.
Külön lökést adott az újabb áttelepítéshez a falasák érdekében létrejött mozgalom is. Önkéntesek ugyanis táborokat hoztak létre Etiópiában, amelyekben az Izraelbe kívánkozó embereket gyűjtötték össze. Az identitásukat elvesztett falasák számkivetettként éltek Etiópiában, szörnyű körülmények között, szegények között is a legszegényebbekként. Ezért az utóbbi évtizedben a gyűjtőtáborokba özönlöttek, s hosszú várakozásukat végül siker koronázta.
A kormány döntését nem kísérte egyetértés. Nátán Saranszki, a Saron-kabinet telepítési minisztere azt kifogásolta, hogy a falasák esetleg nem is zsidók, hanem olyan etiópiai népcsoport, amely felvette a zsidó vallás rítusait, és ezért kiközösítették hazájában. A helyzet furcsasága, hogy Saranszki – amint neve is elárulja – nem Izraelben született, hanem a Szovjetunióban, s a nagy orosz alija, kivándorlás idején érkezett az országba. Saranszki azonban nehéz helyzetben van, ha ellen akar állni főnökének. Saron ugyanis a bevándorlás minél dinamikusabbá tételén fáradozik, ha már a gazdasági lehetőségek nem csábítják a világ zsidóságát, s a volt Szovjetunió bevándorlási „kincsesbányája” elapadni látszik. A kormányfő bejelentette, az évtized végéig újabb egymillió zsidót szándékozik letelepíteni Izraelben, hogy szinten tartsa a demográfiai viszonyokat.
***
A tömeges bevándorlás időszaka (1948–1951)
A független Izrael megalakulását követő három évben 684 ezer zsidó származású bevándorló érkezett Izraelbe. 33 ezren még az 1948-as háború idején, 70 ezren pedig a következő néhány hónapban. 1951-ig egész zsidó közösségeket telepítettek át Izraelbe, így például 121 ezer zsidó érkezett Irak 130 ezer lelket számláló közösségéből, 44 ezren a 45 ezres jemeni közösségből, 30 500 fő a 35 ezres líbiaiból.
Csökkenő migrációs ütem (1952–1967)
A következő két esztendőben mindössze 51 ezer bevándorló telepedett le a zsidó államban. Az immigráció 1955-ben lódult meg ismét, és ennek a folyamatnak főként Marokkó függetlenné válása, az ottani nacionalizmus erősödése volt a kiváltó oka. 1955 és 1957 között 167 ezren érkeztek Izraelbe, közülük 70 ezren Marokkóból. 1961 és 1964 között volt ismét egy nagyobb bevándorlási hullám (215 ezer fő), amelyhez nagyban hozzájárultak a Marokkóból (80 ezer) és Romániából (80 ezer) érkező bevándorlók.
A hatnapos háborútól a jom kippuri háborúig (1967–1973)
A hatnapos háborút követően jelentősen megemelkedett a nyugati országokból érkező bevándorlók száma. Ennek lezajlása után erősödött meg a zsidó öntudat a Szovjetunióban élő közösségben is, amelyből 1968 és 1973 között 100 ezren hagyhatták el az országot. A két háború között összesen 260 ezer bevándorló érkezett az országba.
A Mózes hadművelet és a Salamon hadművelet (1980–1991)
A következő években nem volt jól elkülöníthető nagyobb bevándorlási hullám. Az első a nyolcvanas évek elején zajlott, amikor is az izraeli védelmi erők haditengerészetének repülőgépei néhány év leforgása alatt csaknem húszezer etiópai zsidót repítettek Szudánon keresztül Izraelbe. 1985-ben az arab államok rosszallásától tartva Szudán leállította a műveletet, és nem engedélyezte, hogy az etiópiai zsidók területén keresztül érjék el a Vörös-tengeren várakozó izraeli szállítógépeket. 1991-ben azonban, amikor Izrael ismét felvette a diplomáciai kapcsolatokat Etiópiával, a Salamon haművelet során egyetlen éjszaka (!) 14 ezer etióp zsidót szállítottak Izraelbe. Tíz év alatt 35 ezer etióp zsidó érkezett az országba.
Exodus a volt Szovjetunióból (1990–2001)
A gorbacsovi nyitást, majd a kommunista birodalom összeomlását követően hat év alatt 600 ezer zsidó bevándorló érkezett a volt Szovjetunió területéről Izraelbe. Ez a migrációs hullám 1948 óta a legnagyobb számú, egy tömegben érkező bevándorlót eredményezte Izraelben, ami súlyos feszültségeket okozott az ország társadalmában. A következő években is folytatódott a migráció a Szovjetunió utódállamaiból, ám a bevándorlók száma évről évre csökken.
Elapadó források (2002–)
Az izraeli központi statisztikai hivatal legfrissebb adatai szerint az utóbbi tizenhárom évet tekintve tavaly érkezett a legkevesebb bevándorló Izraelbe. Jóllehet az Argentínából elvágyódók száma az ottani gazdasági válság miatt megháromszorozódott, az Egyesült Államokból áttelepülők száma 23 százalékkal növekedett, és a Franciaországból ideérkezők száma is megduplázódott, mindez nem tudta ellensúlyozni azt, hogy a Szovjetunió utódállamaiból – nem utolsósorban az újabb palesztin felkelés miatt – sokkal kevesebben vándoroltak be Izraelbe. Mindent öszszevetve: tavaly 33 ezren, a 2001-ben ideérkezetteknél tízezerrel kevesebben választották új hazájuknak Izraelt.
origo.hu
Tüntetők várták Balatonalmádiban Magyar Pétert, aki a testőreiről és a külföldi támogatásról is hazudozott - videó
