Az ingyenes nyelvvizsga ára

2003. 03. 07. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A baloldal a választási kampány idején bedobta az ingyenes nyelvvizsga olcsó jelszavát. Ha ez a vizsgadíjra vonatkozik, akkor nevetséges, ha pedig a tudás megszerzésére, akkor – nyelvoktatásunk jelenlegi állapotának ismeretében – felelőtlen. A felmérésekből vett adatok önmagukért beszélnek.
A lakosság 88 százaléka nem beszél idegen nyelven, a csak középiskolát végzettek 90 százaléka állítja magáról, hogy még az „elboldogulok valahogy” szintet sem éri el. A felsőfokú képzésre jelentkezők 20 százalékának van államilag elismert nyelvvizsgája. A kilátások még szomorúbbak: míg az idén a tanulók várhatóan 25 százaléka, jövőre már csak 10 százaléka készül valamilyen szintű nyelvvizsgára. Van régió, ahol ez tavaly csupán nyolc százaléknak sikerült. Taxner-Tóth Ernő szerint a „Debreceni Egyetem magyar szakára felvett hallgatók 90–95 százaléka gyakorlatilag nyelvtudás nélkül lép a felsőoktatásba. Noha a nyelvvizsgát régen előírták, ma is tömegesen szerzik meg egyetemi okleveleiket olyanok, akik semmilyen nyelven nem tudnak”. A követelmények könnyen kijátszhatók, mert ma már a lovari és beás roma nyelvekből, eszperantóból is az angollal egyenértékű, de aligha használható nyelvvizsgát lehet tenni néhány hónapi tanulás után. (Ajánljuk a minisztérium és a hallgatók figyelmébe.) Egyes iskolákban a sikeres nyelvi érettségihez a jövőben nyelvvizsga-bizonyítvány is jár.
Lenne kiút! A Rigó utcai Nyelvi Továbbképző Központ tudományos alapossággal mérte fel a társadalmilag hasznosítható nyelvtudás követelményeit. Kiderült, hogy a legtöbb munkakör ellátásához, a továbbképzéshez, a felsőfokú tanulmányok folytatásához, a szerzett tudás megőrzéséhez vagy fejlesztéséhez elengedhetetlen a biztos nyelvtani alap, a fordítási készség, a többezres szókincs. Azok a tanárok, akik alkalmazkodtak az elvárásokhoz, és megfelelő intenzív módszereket vezettek be, kitűnő eredményeket értek el. Az egyik vidéki, különösebb válogatási lehetőséggel nem rendelkező gimnázium tanulóinak 70–100 százaléka tett a vizsgált másfél évtizedben legalább középfokú nyelvvizsgát, kiugróan nagy számban jutottak a tanulmányi verseny döntőjébe, a felsőoktatásba jelentkezők között pedig az egy főre jutó nyelvvizsgák tekintetében éveken keresztül az országos lista élén szerepelt az iskola. Az adatok nem azt bizonyítják, hogy a nyelvtanárok valamennyien pedagógiai zsenik, hanem azt, hogy megfelelő módszerekkel a középiskolában megszerezhető a kellő nyelvtudás. Ha ez igaz, akkor joggal teszi fel a kérdést a szülő, hogy az ő egyébként tehetséges gyermeke miért kénytelen éveken keresztül 1500–2000 forintos magánórákat venni, több százezer forintért külföldi vagy hazai tanfolyamra járni, nyelvi kuruzslók áldozatául esni. Egy reklámfotón például egy szauna padjain fiatalok „szuggesztopédia segítségével relaxálva” tanulnak – meztelenül. A többi meghökkentő adatot hely hiányában itt nem említjük.
Miért maradnak el az eredmények? A kárvallottak kedvéért kénytelenek vagyunk az egyértelműen módszertani okokat tömören áttekinteni. A 60-as években tért hódított a „nyelvoktatás forradalma” alatt futó módszertani képtelenség. Abból indult ki, hogy a gyermek nyelvtani szabályok ismerete, fordítás nélkül, pusztán utánzás révén tanul meg beszélni, és a tanórán is ezt a folyamatot kell követni. Csupán arról az apróságról feledkeztek meg, hogy míg a gyermek négy év alatt több millió mondatot hall és alkot, addig a tanórán jó esetben 30 másodperc beszédidő jut a fiatalokra, tehát a két tanulási folyamat nem keverhető össze, ahogy ezt az agykutatás és a módszertan kiválóságai évek óta hangoztatják. Ez az, amit sok tanárral képtelenség megértetni. Ebből következik a „módszeres módszertelenség”, az „eredménytelen, ámde modern oktatás”, az anarchia.
Lássunk néhány, a kárvallottak előtt is közismert példát! Az órán nincs szószedet, nehogy a magyar megzavarja a célnyelven való gondolkodás illúzióját, otthon viszont a tanuló kétes eredménnyel és óriási időpazarlással írja ki anyanyelvén a szavak jelentését. Egy középfokú nyelvvizsgához legalább három-négyezer szó ismerete kell! Az óráról száműzik az átkos grammatizálást, ha netán létezik, akkor a célnyelven magyarázzák azt, amit magyarul sem könnyű megérteni, a szűkös célnyelvi szókészlettel pedig szinte lehetetlen, érettségi előtt viszont gőzerővel pótolják az elmulasztottakat – magyarul. Nem lenne logikus a fordított sorrend? Ha következetes a tanár, akkor az órán fordítás sincs, más kérdés, hogy a nyelvvizsgán van, a munkahelyeken pedig elvárják. Mi marad tehát? A bájcsevegő, „pincérnyelvként” ismert, 1000-1200 szóra korlátozódó társalgás. Kimutatható, hogy e „beszédközpontú” módszer során a tanár beszél a legtöbbet. A kudarcok jól minősítik a módszert. Az igényes tanári munkát nem pótolja semmi. Hiába fogalmaztuk meg a hasznosítható nyelvtudás követelményeit, ha továbbra is csak a „csevegő társalgás” a kitűzött ideál. Hiába költöttünk milliárdokat a szertárak fejlesztésére, ha a labor, a videomagnó, a vetítő csak az oktatást gátló, kihasználatlan kacat lett azok kezében, akik lusták voltak megtanulni ezek optimális hasznosításának eljárásait. Hiába jelentek meg magyar szerzők tollából kitűnő tankönyvek, ha egyesek a magyar nyelv lényegesen eltérő sajátosságait figyelembe nem vevő külföldi munkákat használnak ellentmondásokkal teli tervszerűtlenséggel. Hiába igazolták neves tanárok módszereik sikerességét, ha az igénytelenség, a megszokás, a kényelmesség győzedelmeskedik. Hiába mutatták ki a felmérések, hogy az oktatás hatékonysága azonos feltételek mellett is indokolatlanul mozog 25 és 95 százalék között, hiába tiltakozik a kétségbeesett szülő, igazgató és a szaktanácsadóvá leminősített szakfelügyelő a „módszertani szabadság” mögé bújtatott selejtgyártás ellen, minden megy a régi kerékvágásban, mert míg minden más szakterületen számon lehet kérni az igényes munkát, a pedagógusnál szinte soha. – A minőség-ellenőrzés gyakorlatilag megoldatlan: úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s olyan igénytelenül, ahogy neki tetszik – írja Csontos János a felsőoktatásról. Mennyivel inkább igaz ez a középiskolákban! Ez nem borúlátás: a riasztó statisztikákat kellene cáfolni.
Tehet-e valamit a minisztérium? Vissza kell állítani a nyelvvizsgák megnyirbált tekintélyét, amelyek motiválták a tanulókat, minősítették a tanári munkát és az iskola színvonalát, támpontot kínáltak a felvételiknél, az iskolaválasztásnál. Meg kell szüntetni a bizonyítványgyártást, be kell zárni a néhány hónap alatt letehető és rohamosan szaporodó roma- és eszperantóvizsgák csalafinta kiskapuit. Fel lehet és kell mérni az alkalmazott módszerek és az elért eredmények közötti összefüggéseket, meg kellene nyirbálni a selejtgyártás szabadságát, adott esetben elő kellene írni a használandó tankönyveket és módszert. Ehhez azonban fegyelmi jogkört kell adni az igazgatóknak, a szakfelügyeletnek, a felsőbb szerveknek.
Csináljunk végül számvetést! Az eltékozolt iskolai oktatásra, a felesleges taneszközökre, a külföldi kiadású tankönyvekre, a magánórákra, az elbukott vagy használhatatlan nyelvvizsgák díjára kidobott költségek milliárdokra rúgnak, de mindezek eltörpülnek az álláskeresőket és az egész ország gazdaságát sújtó veszteségek mellett. Mit is ígért a korteskedők hada? Ingyenes nyelvvizsgát. Ingyen megszerezhető tudást vagy elengedett vizsgadíjat? Ez utóbbi nem több, mint ingyengombot varrni a méregdrága kabáthoz. Mondjuk ki: ez olcsó demagógia!
A szerző nyelvtanár

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.