Csatavesztés után, háború előtt

Ma megint lejárt egy határidő. Igaz, ezúttal minden kötelező érvény nélkül, hiszen a jó hete felvetett brit javaslat szerint március 17-ig kapott volna újabb haladékot Szaddám Huszein a leszerelésre. A kétségbeesett, arcmentő brit előterjesztés azonban már a szavazás előtt megbukott. Az amerikai–brit páros mára gyakorlatilag feladta a harcot az új ENSZ-határozat elfogadtatásáért. Nem sikerült ugyanis megtörni a Biztonsági Tanácsban a Párizs vezette békepártiak ellenállását, továbbra is fennáll a vétó lehetősége, sőt, ami Washington szempontjából még rosszabb, a határozat elfogadásához minimálisan elengedhetetlen kilenc igen sem jött össze. Hiába volt tehát a fenyegetés, a zsarolás, a megvesztegetés, az ingatag lábakon álló érvelés, a világ fővárosainak utcáira kivonuló milliók óvatosságra intik a kormányokat. Az Irak elleni katonai akció elkerülhetetlenségének három legelszántabb híve – George W. Bush, Tony Blair és José María Aznar – így tegnap este már csak egymással ültek le, feltehetően egy utolsó egyeztetésre.
A kocka ugyanis el van vetve. Az amerikai elnök és a brit miniszterelnök a támadás előtt még nyilatkozatban fordul nemzetéhez, Szaddám Huszein megkapja az utolsó ultimátumot, ami legfeljebb arra lesz elég, hogy az utolsó ENSZ-ellenőrök is elhagyják Irakot, aztán felbúghatnak a bombázók, s az eredetileg mára tervezett utolsó határidő után egy-két nappal megkezdődhet a háború. Lényegében úgy, ahogy ezt nagyjából egy hete már eltervezték. Ezt a forgatókönyvet erősíti meg az a tény is, hogy a Kuvaitban állomásozó brit és amerikai alakulatok a hét végén elfoglalták végleges hadállásaikat. Háború lesz, hiszen arra kár gondolni, hogy Szaddám Huszein huszonnégy vagy negyvennyolc órán belül feltartott kézzel elhagyja az országot, mint ezt Bush és Blair szeretnék. Még akkor sem, ha a nyomaték kedvéért ellenkező esetre megszellőztették, hogy háborús bűnökért bíróság elé állítják. Arra sem lehet nagyon számítani, hogy az utolsó pillanatban puccsal döntik meg Szaddám hatalmát. Helyette inkább az a realitás, hogy Bagdad körül háromszoros védelmet alakítottak ki, s a Köztársasági Gárda legalábbis felveszi a harcot. A világ legerősebb hadereje ellen természetesen nincs sok esélyük, így a végeredmény nem kétséges.
Mint ahogy az sem, hogy a diplomácia frontján Amerika elvesztette a csatát, még mielőtt Bagdadban egyetlen fegyver is eldördült volna. Washington elszámította magát az ENSZ-ben, hiszen ha nem történik csoda, akkor érvényes felhatalmazás nélkül kénytelen hadba lépni. Ez pedig nemzetközi jogi értelemben azt jelenti, hogy agressziót követ el. S hiába emlegeti fel most a világnak igazolásul Hitlert vagy Milosevicset, nem kerülhetik el, hogy nap mint nap szembesüljenek a nemzetközi közösség, az utcák ítéletével. Ez pedig a legutóbbi idők legagresszívebb amerikai kormányának tartja a mostanit. Olyannak, amely inkább csak kihasználja szeptember 11. tragédiáját, szűkíti a szabadságjogokat, a terrorizmus elleni harcot pedig államok elleni háborúk sorozatává transzformálja. Sérti ezzel a nemzetközi jogrendet, gyengíti a terrorizmussal szembeni összefogást, s megingatja a világ biztonságáért felelős intézményeket. Ezúttal azonban minden jel szerint saját szakállára, érvényes jogi felhatalmazás és politikai támogatás nélkül, az államok többségének rosszallása mellett lesz kénytelen megindítani az újabb katonai akciót. Kínosan szomorú helyzetbe sodródott a világ jelenlegi egyetlen szuperhatalma: Ha elindítja a háborút, sokak megvetése kíséri, míg ha tovább vár, lassan már megmosolyogják.