Elfeledett üzenetek

Levelek 1945-ből: üzenetek nagynénémnek, amelyek közel egy évtizeddel túlélték őt. Ki tudja hogyan vészelték át a több mint fél évszázadot fiókok alján kallódva? Tán fontosak voltak, tán csak elfeledkezett róluk a címzett, ezért nem kerültek tűzre azokban az években sem, amikor ilyen írások rejtegetéséért súlyos börtönévek, internálás járt.
Miről is levelezett 1945-ben egy alig 16 éves lány, aki Kiskunfélegyházán a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló Constantinumban készült a maturára, és egy komoly elsőéves egyetemista fiatalember?
A kivérzett ország maradék népe a háború iszonyata után már javában ismerkedett a béke borzalmaival. A szovjet óvó szárnyai alatt szervezkedtek a kommunisták, felálltak a népbíróságok, beindult az etnikai bosszúállás pokoli gépezete határon innen és túl.
„Elpusztul az a nép, amelyik nem fordul Isten felé, s megtagadja mind a templomokat, mind a Szűzmáriás lobogót!” (Vörös János) – ezzel az idézettel indul az első levél. Csak ezután következik a megszólítás: „Kedves Gizike!”, majd így folytatódik az írás:
„Bocsásson meg, hogy ily későn válaszolok, most voltak a múlt héten a választási küzdelmek, és így minden időm le volt foglalva. De nem hiába volt a fáradtság! Győzött a nemzeti gondolat harcosa, a Független Kisgazda Párt! A sok meszelés, ígéret, fenyegetés és különösen a hangszóróval csapott lármák, kárba vesztek. A nemzeti zászló diadalt aratott!” – írja lelkesülten, a jövőbe vetett ifjonti bizalommal. Azért néhány szót ejt mindennapjairól is:
„Hogyan töltöm az időm? Hát minden nap koptatom az egyetem lépcsőit” – meséli szeretett Gizikéjének, és – mint kiderül – olykor, ha nincs a táskájában elolvasásra váró újság, „faragja a padokat”. A politikai propaganda szándékával, megragadva a nyilvánosság egyetlen eszközét, amely számára adatott.
Aztán azt írja némi öniróniával, mégis dicsekedve: vasárnap már ő is szavazott:
„Hiszen micsoda vesztesége lenne az a demokráciának, ha az igazi demokratikusok, mint én is (hiszen különben ezt tudja!) kimaradnánk a listáról” – újságolja kedves barátnéjának.
„Hétfőn azután erősen tüntettek az egyetemisták egész Budapesten, ezáltal adva örömüknek kifejezést a választások felett. A tüntetésnek kommunistaellenes beállítottsága is volt. Mögöttünk körülbelül 10 ezer főnyi tömeg is összeverődött. Hangosan zengtek a különböző versek: Tildy, Varga, Nagy Ferenc, magyar lesz a parlament! – meg hogy: Piros-fehér-zöld, magyar lesz a föld. Kedden pedig a főváros lakossága rendezett nagy tüntetést, követelve, hogy a kommunista polgármester mondjon le! Ezzel beszámoltam a legújabb budapesti fejleményekről” – írja Miska, s ezután rátér a kevésbé lényeges dolgokra is, saját életére:
„Bizony a kosztom az nagyon sanyarú, egy menzának csúfolt helyen ebédelnék, kapunk egy fél tányér főzeléket, amely bizony rántást csak nagyon messziről, zsírt pedig egyáltalán nem látott. Egyik nap bab, másik nap borsó, tök, krumpli, lecsó van. Tészta vagy hús ismeretlen fogalom. Igaz, kapunk még hozzá 15 deka kenyeret. Épp most volt itt a mamám egy életmentő nagy batyuval” – zárja optimistán levelét Miska. A keltezés: 1945. X. 12.
A következő levél november 28-án íródott.
„Még előző levelének politikai részére nem tudtam válaszolni. A ceglédi választási eredményeket én is olvastam. Ugye, hogy bevált a jóslatom, hogy Cegléd egy ősi reakciós város? Nem tudom, Szelepcsényi elvtárs (akkoriban a szovjetek árnyékában polgármester – a szerk.) nem kapott-e idegrohamot, sokkot ijedtében, amikor meghallotta a választási eredményeket? Neki, most, mint jó demokratikus hazafinak tüstént le kellene vonni a következtetéseket, és a demokrácia elvei szerint lemondani. Vagy tovább akarja űzni egyetlen tudományát, üvölteni, hogy »le a reakcióval«? Ez is valami… Vajjon a guruló rubeleken szerzett hangszórók meddig bírták gőzzel az üvöltést otthon? Megnémultak még vasárnap, vagy megvárták a hétfői gyászos napot? Hiába! Milyen csökönyös a ceglédi nép. Nem akar harangzúgás közepette »vallásgyakorlatot« folytatni. (Szándékosan írtam az eredeti szerencsétlen kommunista megszövegezéssel.) Jó nekik úgy is, ahogy tavaly jártak a templomba. No, de Budapest sem különb! Neki sem kell a sok beharangozott ruha, jó pénz, több kenyér és élelem! Ő is csak úgy akar járni templomba, mint eddig, és nem úgy, mint 19-ben. Nincs szüksége olyan »vallásgyakorlatra«, amikor a kommunista gyilkosok szentélyeit meggyalázzák! Nem akarja, hogy a nemzeti zászló olyanok kezébe kerüljön, akik ugyan most orozva rálopják szennyes plakátjuk sarkára három színét, de 1919-ben meggyalázták! Nemzeti színű falragaszokkal és röplapokkal szórták tele Budapestet: »Rabok legyünk, vagy szabadok, Ez a kérdés, válasszatok« – hirdette a kommunista plakát. Jobbat nem is tudtak volna kitalálni. Mert a magyar nép tényleg a szabadságot választotta! A kommunisták minden meszelése, idegen pénzen gyártott röpcédulája, a hangszórókkal csapott lármája kárba veszett! A magyar nép elvet egy olyan mozgalmat pokoli tanaival együtt, amelynek még a himnuszában is istenkáromlás van” – írja még bizakodva.
Aztán az 1946. március 28-án keltezett levélben már csak az irónia marad a menedék, és közel a kijózanodás órája: „Hogy mi újság van Pesten? Dühöng a demokrácia… az árak a csillagokig nőttek.” Levelét egy friss pesti viccel zárja: „mi különbség van a demokrácia és egy újszülött kisgyermek közt? – Az újszülött gyermek egy kicsit piros, a mi demokráciánk pedig egészen piros!” – aztán szívélyesen elbúcsúzik Gizikétől.
Hogy mi lett velük? Miskának alaposan kijutott a szovjet rendszerből. Nyolc nyelven beszélt, külföldiekkel levelezett, ezért hazaárulás címén perbe fogták az ötvenes években. Az Andrássy úton több napig kínozták, majd bebörtönözték. Ötvenhatban kiszabadult, de – hiába kérlelték barátai – nem hagyta el az országot. A forradalom leverése után vagy hét évet ült. Gizike kevesebbel megúszta: őt csak az agráregyetemről vágták ki polgári származása miatt 48 után. Négy szemesztert végzett el, szinte színötös volt az indexe. Aztán férjhez ment egy Kiskunfélegyházára kitelepített vezérkari századoshoz, két gyermeke született, adminisztrátorként dolgozta végig az életét. Miska szabadulása után fordításokból tartotta fenn magát, házassága a börtönévek alatt tönkrement. Ők ketten – Miska és Gizike – jó barátok maradtak egész életükben. Megérték a rendszerváltozást, Gizike az évben vett búcsút az árnyékvilágtól, mikor Horn Gyula és csapata újra hatalomra került. Ahogy akkoriban már nagybetegen mondta, nem is akar olyan világban élni, ahol újra „ezek” lehetnek az urak. Hogy Miska él-e még, nem tudjuk.