Franciaország modern kori Pravdája

A Le Monde című francia napilap 1944 óta a megbízhatóság, a minőség és a szakértelem védjegyének számított. A majdnem 60 év során felrakódott patina egy pillanat alatt lepergett, amikor az utcára került Pierre Péan és Philippe Cohen botránykönyve, A Le Monde rejtett arca. A könyv alapjaiban rengette meg a baloldali sajtóba vetett bizalmat, s a múlt évben megsemmisítő vereséget szenvedett Szocialista Párt (PS) is újabb pofont kapott.

Hatszáz oldalon keresztül taglalja a szerzőpáros a Le Monde viselt dolgait. A két író kideríti, a tekintélyes újság az évek során szembekerült a német megszállás után meghatározott elveivel. A könyv szerint a rendkívüli befolyással rendelkező lap hatalmát politikai célokra is felhasználta, amellyel a tényszerű tájékoztatást felváltotta a szocialisták melletti kampányújságírás. Fejek hullottak a Le Monde kénye-kedve szerint, és a vezetők, elsősorban Jean-Marie Colombani felelős kiadó és Edwy Planel főszerkesztő a könyv szerint totalitárius módon vezetik a szerkesztőséget. A lapnál pedig korábban legendás volt, hogy minden hatalom az újságírók kezében van.
A könyv több botrányos ügyet is tárgyal. Megemlíti, hogy Edwy Planel jól fizető állást ajánlott fel Lionel Jospin szocialista volt kormányfő életrajzírójának a politikus korábban elhallgatott trockista mútjáról szóló információkért. Ugyancsak kiderül, hogy az 1995-ös elnökválasztáson a vesztes Edouard Balladur volt a Le Monde jelöltje, hét évvel később, a híres Le Pen-féle feltámadás előtt pedig Lionel Jospin „úgy függött a Le Monde-on, mint akasztott ember a kötélen”. Szintén megjelenik a könyvben, hogy a Le Monde zsarolással próbálta megszerezni magának a L’Express című hetilapot a Vivendi Universaltól. Az óriáscég azonban végül a jobboldali Le Figaro konszernnek adta el a kiadványt.
A Le Monde a könyv megjelenése után azonnal felháborodottan – térségünkben egyáltalán nem szokatlan módon – reagált. Közleményükben azt állítják, a szerzők hetet-havat összehordtak, és feneketlen gyűlölet vezérli őket, nem az ügyek tisztázásának szándéka. „A kritizálás egy dolog, a szenvedély azonban teljesen más. Spinoza számára a legszörnyűbb a »szomorú szenvedélyek« közül: a gyűlölet. A gyűlölet, amely ebből a könyvből süt, most ellenünk irányul” – jelentik ki irodalmi stílusban a megvádoltak. A lavinát azonban nem tudták megállítani. Az elmúlt két hétben szinte az összes sajtótermék a Le Monde-botránnyal foglalkozott, pártállásra való tekintet nélkül. A Liberation, a nagymúltú újságot balról támadó napilap is csatlakozott a kritizálók táborához, kárörömmel állapítva meg, a Le Monde nem tudott valódi választ adni a vádakra. A L’Express azóta is folytatja az események tálalását, heti két-három oldalon mutatja be a Le Monde vergődését.
Az arcul csapott Le Monde a legkritikusabb időszakban azonban kapott egy nagy esélyt. Az Egyesült Államok Irak elleni háborúja kapcsán a francia különutas politika ugyanis lesöpörte a napirendről a leleplező kiadványt, s immár az összes francia napilap a közelgő háborúval foglalkozik. A botrány parazsa azonban még mindig izzik, s egy későbbi fellángolás esetén könnyen magával ránthatja a száz sebből vérző PS-t is. A Nemzetgyűlésben a választók által statisztaszerepre kényszerített baloldaliak egyre több korrupciós ügye kerül napvilágra, egyre kevesebb lesz a megbízható emberük. Az ügy nagy vesztesei pedig egyértelműen az újságolvasók, akik többet vártak az ország legnépszerűbb lapjától.