Hadifestők

Inter arma silent musae – fegyverek közt hallgatnak a múzsák. A latin szállóige annyiban kétségtelenül helytálló, hogy háborús időkben még uralkodóknak, hadvezéreknek sem nagyon van rá idejük, energiájuk, hogy monumentális műalkotásokat rendeljenek. Az ünneplésnek, a dicsőséges tettek, győzelmek megörökítésének a harcok befejezése után jön el az ideje, amikor kiderül, ki a győztes és ki a vesztes.

Rögzíteni azonban akkor kell az eseményeket, amikor történnek. Részben azért, hogy később könnyebb, hitelesebb legyen az emlékezés, részben azért, mert igazi művészember számára olyan vizuális kihívást jelentenek a háborús idők eseményei, amelyeknek aligha állhat ellen. Részben pedig azért, mert a kortársak számára is a legfontosabb információk közé tartozik az, ami a hadszíntéren történik. Utóbbi szempontból különösen érdekes periódus 1848–49, az európai forradalmak kora: ez volt az első olyan időszak a történelemben, amikor a forradalom, majd a szabadságharc eseményeit napról napra, szinte képregényszerű folyamatossággal kísérik végig a képi ábrázolások.
Ahogyan Hermann Róbert 1848–49 című, a Korona Kiadónál 2001-ben megjelent reprezentatív könyve is mutatja, nem volt ez másként Magyarországon sem: a rajzok, metszetek, festmények éppúgy megörökítették az események kiemelkedő jelentőségű szereplőit, mint a helyszíneket, az egyes csaták jellemző mozdulatait. A korszak olyan jelentős művészeinek neve köthető a magyar szabadságharc ikonográfiájához, mint Borsos József, Orlai Petrich Soma, Barabás Miklós, Than Mór, Brocky Károly vagy éppen az osztrák August Pettenkofen.
Mégis bajban lennénk, ha a lehető legnagyobb pontosságra törekedve szeretnénk összeállítani a szabadságharc képi ábrázolásának krónikáját. A képekről ugyanis legtöbbször éppen az egyik legfontosabb adat, a művek alkotójának neve hiányzik. Különösen azoknak a rajzoknak, metszeteknek az esetében, amelyek az egyes ütközetek jeleneteit, szereplőit örökítették meg. Jellemző, hogy az említett kötet képaláírásaiban csak kivételes esetben szerepel a szerző neve. Mindannyiszor Than Mórról van szó.
Az anonimitásnak persze több oka is van. Az első az események természetrajzában rejlik: a szabadságért harcoló magyar seregekben ugyan számos rajztudással megáldott honvéd, tiszt szolgált, a harc egymást gyorsan követő fordulatai, a résztvevőket fenyegető közvetlen életveszély azonban aligha engedte meg, hogy saját kedvükre rajzolgassanak. A későbbi gyakorlattal ellentétben pedig nem volt a magyar seregben hivatásos hadirajzoló, tábori festő, s a magyarországi sajtó állapota sem tette lehetővé, hogy az újságokban képes tudósítások jelenjenek meg. A mégis elkészült vázlatok egy része pedig nyilván azért pusztult el később, mert alkotójuk a szabadságharc leverése után joggal félhetett a felelősségre vonástól.
Más volt a helyzet az osztrák oldalon, ahol a katonai szaklapok mellett polgári kiadói vállalkozások is képes híradásokat közöltek az éppen zajló eseményekről, vagy a korabeli vázlatokat fölhasználva röviddel a szabadságharc leverése után publikáltak öszszefoglalót. Az osztrák katonák között is voltak természetesen művészek, sőt olyanok is, akik kényszerből harcoltak a magyarok ellen, s hadifestőként vagy érdeklődésből megörökítették az eseményeket. Ilyen művész volt August Pettenkofen, aki később évtizedekig a szolnoki művésztelepen dolgozott. Jó barátja volt Borsos Józsefnek, a portréját is megfestette, az 1848-as pesti országgyűlésről készített csoportképét pedig egy kicsit torzított névvel litografálta. Az elesettek temetését ábrázoló, a Szépművészeti Múzeumban őrzött akvarellje a legértékesebb egykorú ábrázolások közé tarozik, ahogyan Buda visszavételét ábrázoló munkája is.
Végigélte, pesti polgárként közelről szemlélte az ostromot Barabás Miklós is, ő azonban, ahogyan maga írja, csak a vár bevétele után rajzolta le „a vár budai oldalán összelődözött várfalakat”. Magukat a vár ellen vonuló magyar csapatokat ábrázolja viszont, és meggyőző erővel idézi föl 1849. május 20. hangulatát az a litográfia, amelyet az osztrák Vinzenz Katzler (1823– 1882) készített. A nyomat, amelyet az 1848-as magyar forradalom százötvenedik évfordulója alkalmából a Budapesti Történeti Múzeum kiadásában megjelent Százhuszonöt kép című kötetben Szvoboda Dománszky Gabriella publikált, egy nagyszabású képes krónika részét képezi.
A sorozat kiadása s a benne megjelent szövegek, képek egy részének megalkotása Anton Ziegler (1793– 1869) nevéhez fűződik. Az ötkötetes művet, amelyet mintegy hatszáz litografált kép kísér, s amelynek kiadásába még 1843-ban vágott bele, eredetileg a régi korok krónikájának szánta, ám a kiváló férfiú elképzelése az 1840-es évek végére, nyilván az események hatására, megváltozott. A sorozat két utolsó, 1850–51-ben megjelent kötete ugyanis kizárólag az 1848-49-es forradalmakkal és a különböző népek szabadságharcával foglalkozik. Ez volt a legkorábbi, átfogó feldolgozás. Hogy saját szemükkel mit láttak az egyes képek készítői, azt nyilván nehezen tisztázhatja a szakkutatás. Az azonban bizonyos, hogy a korabeli sajtóbeszámolók képei közül a leghitelesebbeket használták föl, ahogyan ezt a címlapon is feltüntetik, azokat stiláris szempontból egységes képsorrá fogalmazták. Átalakultak így az egyes képek, de amint a szerző elemzésében fogalmaz, a lényeg nem változhatott, már csak azért sem, mert a kortársak számon kérhették a torzításokat.
Ez a hitelesség magas művészi színvonallal párosul a Vinzenz Katzler készítette magyarországi képek esetében. Az itteni események egyébként is a kiadó figyelmének középpontjában álltak, a 28 osztrák vonatkozású nyomat mellett 23 magyarországi lap szerepel a két kötetben, míg Itáliának 20, Franciaországnak 18 litográfia jutott. A sorozat „lovagias és imponáló képet” fest a magyarokról, a szerző alig leplezi a Görgey tábornok iránti rokonszenvét. Sok-sok izgalmas részletre vet fényt a szabadságharc csatáinak megidézésekor, például a szerb és a magyar fegyveresek összeütközésének, a schwechati vagy a váci csata ábrázolásakor.
A váci csatát ábrázoló litográfián Vinzenz Katzler azt a jelenetet idézi föl, amikor Görgey tábornok kézfeltartással ígérte meg a sebesült osztrák Götz tábornoknak, hogy teljesíti utolsó kívánságát, és tisztes temetést rendez számára. A váci csatát ábrázoló másik képen még az előzmények szerepelnek: az a látvány, amelyet a székesegyház környéke nyújtott, amikor a magyar és az osztrák csapatok utcai harcban csaptak össze. Lovas és gyalogos katonák, menekülő ekhós szekerek, földre zuhanó emberek, lovak, a földön szétszórva heverő ládák, pólyás gyermekét mentő fejkendős asszony – a képben benne rejlik a nevezetes nap, 1849. július 17. minden feszültsége, mozgalmassága.
Még meg sem kezdte festészeti akadémiai tanulmányait a kép alkotója, az akkor huszonegy éves fiatalember, akinek a nevéhez később számos portré, történelmi jelenet és monumentális falkép fűződött. A kiegyezés után számos megrendelést kapott, a XIX. századi magyar festészet jeles alakjává vált, de a forradalom előtti években még a jogi pályáról ábrándozott, noha Barabás Miklósnál elsajátította már a festészet mesterségének alapjait is. Than Mór (1828–1899) soha nem volt tábori festő, műveit nem megrendelésre készítette, mégis az ő képei azok, amelyek a korabeli krónikás minden részletre kiterjedő gondosságával örökítik meg a szabadságharc csatáit.
Talán éppen azért, mert, akárcsak egész családja, ő is elkötelezettje volt a forradalom és a szabadságharc eszményeinek. Három bátyja, Sándor, Ferenc és László Görgey seregében, legkisebb, még tizenéves testvére, Károly pedig Bemnél katonáskodott. Ő maga gyenge fizikuma miatt nem vehetett részt a harcban, de mivel bejáratos volt Görgey főhadiszállására, civilként a sereggel tarthatott. Buda visszavétele után csatlakozott a fővezérhez. Azoknak a csatáknak az esetében, amelyeknél nem volt jelen, a résztvevő tisztek elbeszélésére hagyatkozott.
Tizenhárom darabból álló vízfestménysorozata az 1849. február 27-i kápolnai csatával kezdődik, s a szolnoki, a komáromi, a váci, a tápióbicskei, a monostori és más ütközetek jeleneteivel, Buda ostromával folytatódik. A művek stílusa, ahogyan Basics Beatrix művészettörténész írja, aprólékos, kompozíciójuk nem túl bonyolult, viszont igen mozgalmas. Élénk színvilág, a részletek pontos bemutatására való törekvés jellemzi őket, s persze az a forrásérték a korról, a helyszínekről, a szereplőkről, a viseletről és a fegyverzetről, amely egyedülállóvá teszi a sorozatot.
Nem tudni, élt-e már a vágy a „tábortűz fényénél rajzolgató ifjúban”, hogy később a nyilvánosság előtt terjessze műveit, de programjának kialakítása erre is utalhat. Az azonban bizonyos, hogy a szabadságharc leverése után pénzszerzési céllal maga másolta a tizenhárom lapból álló sorozat darabjait. 1849–51 között Pesten élt, s a másolással próbálta meg összegyűjteni a pénzt bécsi festészeti tanulmányaira. Amikor 1851-ben Leopold Kupelwieser tanítványaként végre bejutott az akadémiára, vázlatait is magával vitte, amiből azután nem kis gondjai származtak. Egy otthoni levél miatt a rendőrség házkutatást tartott nála, s elkobozta az akvarelleket. A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka 1898-ban egy bécsi aukción vásárolta meg a sorozatot, s azóta is féltve őrzött kincsei között tartja nyilván.