Hankiss Ágnes: Bosszú és zsákmányszerzés

Éles támadások érték folyamatosan Hankiss Ágnest és az általa vezetett intézményt, a kultusztárca vezetői megkérdőjelezték a Károlyi Palota Kulturális Központ létét, s azon belül a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet működésének szükségességét. Bár elülni látszottak a hullámok, most megint fókuszba került az intézmény a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) e heti állásfoglalását követően. A szakszervezet „udvari elitet” és „protokollkultúrát” emleget, „parádékról” beszél, miközben a rekonstrukció előtt többféle hasznosítási terv is készült. A háttérről Hankiss Ágnest, a Károlyi Palota Kulturális Központ és a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet főigazgatóját kérdeztük.

Mi a véleménye a szakszervezet írásban közölt állításairól, valóban „látszatkultúrát” folytattak eddig az ön által irányított intézményben?
– A szakszervezeti közlemény módszere: a gátlástalanság és az arcátlanság parádéja, hogy rögtön kölcsönözzem is a közleményből eme kedves kifejezést. A régi jó lejárató technikák. Forrásvidékük a Komintern és a kommunista állambiztonság. Friss tapasztalataink vannak e technikákról a legutolsó választási kampányból és az azóta eltelt időből. A létrontás – hogy Hamvas Béla szavával éljek – erőinek az eszköztára ez. Démonikus arculata abban a határtalan cinizmusban rejlik, amellyel művelik. Izgalmas bepillantást nyújt ezeknek a módszereknek a „kultúrtörténetébe” különben a Hamvas-intézet most megjelenő könyve, Karel Bartosek Vallanak az archívumok című munkája. Mindazonáltal Fenyves úr, a szakszervezet elnöke elég kezdőnek mutatkozik: nem elég rutinos még a valóságelemek és a hazugságok, rágalmak kikeverésében. Beiratkozhatna egy gyorstalpaló tanfolyamra mondjuk dr. Kende Péterhez!
Azt mondja: „látványkultúra” meg „protokollkultúra” az „udvari elitnek”. Az Eisenberger-tárlat, az örmény kiállítás vagy a sajnos most meghiúsuló bolgár ikonkiállítás minősülne ekképpen? Vagy az az ötvenezer látogató tartoznék az udvari elithez, aki megnézte az örmény kiállítást? Vagy az a több tízezer ember, aki nyári zenei fesztiválunk vendége volt? Vagy a rendszeres koncertlátogatók volnának az udvari elit tagjai? Például azok, akik néhány nappal ezelőtt Bogányi Gergely zongoraművész előadásán, ahogy mondani szokták, a „csilláron is lógtak”, százhetvenen a százötven fős teremben…? Vagy netán az udvari elit vásárolná a Hamvas-intézet „látszatkönyveit”? Vagy azt a több száz neves művészt, azokat a jeles hazai, határon túli és nyugat-európai írókat, költőket kívánta megtisztelni Vadász úr jeles utóda, akik mindezeken az eseményeken, irodalmi esteken felléptek? És vajon miféle parádékra gondolhatott? Fenyves úrnak ezzel sincs szerencséje. Az Állami Számvevőszék ugyanis – amelyik közel két hónapig kiemelt vizsgálatot folytatott nálunk – megállapította, hogy nem használtuk fel megengedett reprezentációs keretünket. A parádé pedig, ha parádé – Fenyves kolléga köreiben biztosan dívik is –, felteszem, hogy nincsen ingyen… De az egész szakszervezeti ballépés nem érdemel ennyi szót.
– Kimondva vagy kimondatlanul, ezek szerint nem a szakmaiság dominál most e támadásban sem, hanem a politika.
– Ebben semmi szakmaiság nincs, hiányoznak az érvek, a konkrétumok, a valóságismeret, a kultúraszeretet és bármilyen szellemi természetű törekvés. A cél az intézmény likvidálása („átszervezésnek” eufemizálva) és az én eltávolításom.
– Az intézmény miért van célkeresztben?
– Föltehetőleg azért van célkeresztben, mert az Orbán-kormány idején jött létre, Rockenbauer Zoltán minisztersége alatt, és sikeresen működött. A személyem pedig azért, mert nem csináltam titkot abból, hogy a gondolkodásom, az érzelmeim a politikai jobbközéphez, a polgári értékrendhez és a Fideszhez kötnek. Függetlenül attól, hogy az intézmény tevékenységében nem hinném, hogy bárki is politikai paramétereket fedezhetne fel.
– A nyilatkozat követeli a Petőfi Irodalmi Múzeum rangjának és életterének a visszaállítását a Károlyi-palotán belül…
– A Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM) vezetése számára a megszüntetés fő érve – szerintem ürügye – az, hogy a mi intézményünk elvette a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a palota egyik szárnyát, noha ők az egész átépítés idején arra készültek, hogy azt is birtokba vehetik. Az igazság ezzel szemben az, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetői már 1997-ben, Magyar Bálint minisztersége idején lemondtak az épületnek arról a szárnyáról, amiben most mi működünk. Amikor a mi intézményünk 2000-ben megalakult és az egész balliberális lejárató gépezet működésbe lépett ellenünk, ez volt a vezérmotívum. Mindenünnen az visszhangzott, hogy szegény múzeumi dolgozók, hiába nyelték a sok port, elvették tőlük az épület felét, tevékenységük a lépcsőházba szorult stb. Én akkor még nem ismertem azokat a dokumentumokat, amelyekről tüstént beszámolok, később pedig már nem láttam értelmét, hogy elővegyem, mert szerettem volna inkább békés együttélésre törekedni a múzeummal – számomra egyáltalán nem lett volna harci kérdés, hogy ki hányszor és hogyan használja a termeket –, de hát erre nem volt lehetőség, mert igen durva „háttérmunka” folyt végig… Mint mondjuk az, amikor két évvel ezelőtt, április negyedikén a múzeum vezetőinek a részvételével ünnepélyes pezsgőzést tartottak, a Fidesz és szerény személyem bukására ittak… Az igen ordenáré meghívót, amit valaki eljuttatott hozzám, ma is őrzöm. Voltak más hasonló esetek is… Most azonban itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! 1997. március 21-én tartottak például egy megbeszélést az akkori kulturális minisztériumban. Jegyzőkönyv is készült, amely rögzíti, hogy a résztvevők „egyetértenek az épület elrendezésének függőleges tagolásával, amely a múzeumot és az irodalmi szervezeteket elkülöníti egymástól”. A jegyzőkönyvet a múzeum részéről aláírta Praznovszky Mihály volt főigazgató és Erdődyné Csorba Csilla, aki jelenleg is a múzeum főigazgató-helyettese. Vagy egy másik megbeszélés ugyanott, 1997. november 28-án, amely külön pontban rögzíti, hogy a rekonstrukció után „a múzeumi funkció a Henszlmann utcai szárnyban koncentrálódik”. Az emlékeztetőn Praznovszky Mihály aláírása is szerepel. Hadd jegyezzem meg, hogy ehhez képest ma jóval nagyobb területet használ az épületből a Petőfi Irodalmi Múzeum. Ennyire rossz volna az emlékezetük? Hogy van az, hogy ezek az emberek számos ilyen megbeszélésen részt vettek, jegyzőkönyveket írtak alá, majd utána éveken keresztül véres kardként hordozzák körbe, hogy a galád polgári kormány elvette tőlük a jussukat, amiről amúgy – elfelejtették volna? – Magyar Bálint kedvére már korábban lemondtak!
– Milyen irodalmi szervezetek kaptak volna itt helyet?
– Amikor idejöttünk, fenntartottak helyiségeket például a Szabad Demokraták Szövetségéhez közel álló Szépírók Társaságának, a Digitális Akadémiának, amelynek vezetője Magos György, tudtommal szintén a szabad demokratákhoz áll közel, valamint a Pen Klubnak és más irodalmi szervezeteknek. Hozzáteszem, az előző kulturális kormányzat végig biztosította számukra ugyanazokat a működési feltételeket, más helyszínen. A Pomogáts Béla vezette írószövetség is szeretett volna beköltözni, a dokumentumok tanúsága szerint elég vehemensen, minél nagyobb részt követelve. A bérleti szerződések, már amelyek egyáltalán elkészültek, jogszerűtlenek voltak, a bérleti díjak pedig jelképesek, szinte ingyen kapták ezek a szervezetek a szobákat és a vele járó infrastrukturális szolgáltatásokat. Közülük többen még a jelképes összeget sem fizették ki soha. Két kérdés merül fel: vajon milyen alapon választotta ki Magyar Bálint akkori kultuszminiszter a kedvezményezetteket? Hiszen ha ilyen komoly támogatást ad az állam irodalmi szervezeteknek, akkor azt illene verseny tárgyává tenni, meg kellene pályáztatni, hisz nagyon sok kulturális egyesület, folyóirat küzd hely- és pénzgondokkal. Kérdés lehet az is, hogy a Belváros közepén egy ilyen adottságú épületet irodaházként kell-e működtetni… Véleményem szerint jól gondolta a polgári kormány, hogy itt inkább szélesebb közönséget vonzó, több műfajban is mozgó kulturális központot hoz létre. Most úgy látom, megint a régi eszme került előtérbe a minisztérium terveiben…
– Az épület eladásáról soha nem volt szó?
– Hát erről elég különös dolgokat hallottam, nem is egy forrásból, és azt sem mondhatom, hogy ezek hiteltelen források lettek volna, de hogy van-e benne igazság vagy sem, ezt én megítélni nem tudom. Mondják, hogy 1997-ben az akkori kormány bizonyos képviselői és a Gazprom között előrehaladott tárgyalások folytak arról, hogy megvennék, illetve mondjuk kilencven évre bérbe vennék székháznak a Károlyi-palotát, csak közbejött a ’98-as választás, így azután az üzlet szerencsére meghiúsult. Amikor először jutottak el hozzám erről információk, nemigen tudtam elképzelni, hogy ez igaz lehet. Bár akadt egy-két apróság, amit megmagyarázott volna. Például nem értettük, hogyan lehetséges, hogy egy komoly, 120 négyzetméteres, újonnan kialakított étteremnek nincs utcai bejárata, nincs ruhatára és nincsen saját mosdója, hanem csak a kerten keresztül lehet mondjuk télvíz idején az étteremből eljutni az épület másik részében lévő mellékhelyiséghez. Lehet, hogy már a tervezéskor is inkább székházra, rezidenciára gondoltak, mint nyitott kulturális intézményre? Nem tudom. Érdemes volna megkérdezni Rahimkulov urat. Én bíznék annyira a becsületességében, hogy nem tagadná le, ha valóban így történt volna, hisz ő nem követett el semmi törvénytelenséget önmagában azzal, hogy ajánlatot tett a Károlyi-palotára, és az ajánlatot valakik nagyon is szívesen fogadták…
– Most is szó lehet még erről?
– Nem tudom. A Károlyi-palota védett és értékes műemlék, a magyar történelem elidegeníthetetlen darabja és emléke. Bízom benne, hogy senki sem kívánja felmelegíteni az elidegenítés gondolatát. Remélem, hogy felszámolásunk indítéka inkább csak a politikai bosszú, amit majd túlélünk valahogy, nem pedig az ingatlan értékesítése.