Harcban Milosevics hagyatékával

Le tud-e számolni a szerb állam a maffiával? Ez a legéletbevágóbb kérdés most abban az országban, amely még mindig nem ocsúdott fel a miniszterelnöke kegyetlen meggyilkolása okozta sokkból. Pedig Szerbia valóban hozzászokhatott a véres politikai merényletekhez. Ám ilyen magasra az alvilág még nem lőtt.

A szerb politikai vezetés pontosan tudja, hogy milyen hatalmas és mindenre elszánt ellenféllel áll szemben. Tudja azt is, hogy a kitűnően megszervezett klánoknak embereik vannak a politikusok között, a rendőrségen, az igazságszolgáltatásban, vélhetőleg a hadseregben, a szolgálatokban. S már nem lehet tudni, ki kit igazgat. Nem a beépülő maffia vált-e már eszközzé bizonyos politikai erők kezében. Ám nemcsak a hatalmi struktúrákba furakodott be az alvilág, hanem a társadalom minden pórusába. Saját újságíróik vannak például, sőt lapjuk, erős befolyásuk a médiumokban. Ilyen háttérrel a gazdasági életben – a legálisban – ugyancsak szava van a bűnszövetkezeteknek, amelyeknek mindezekből következően az a három dolog is a kezükben van, ami a háborúhoz szükséges: pénz, pénz és pénz.
Ennek az alvilágnak üzent most hadat a szerb állam.
De hogyan erősödhetett meg ilyen mértékben a maffia? Milosevics engedte ki a gonosz szellemet a palackból, rendszere teremtett kitűnő táptalajt a maffiaszervezetek erősödéséhez. A Jugoszlávia elleni szankciók idején pedig az ország meg sem lehetett volna nélkülük. Akkoriban senki nem tudta volna pontosan szétválasztani az illegális tevékenységet a törvényestől. Ki hozta volna be az üzemanyagot például? Ha nincs az olajmaffia, leállt volna az ország, a hadsereg is. Amelyik vállalkozás a legális utat választotta, az egykettőre tönkrement. De Milosevicsnek a háborúhoz is kellettek: emberanyagként, a piszkos munka elvégzéséhez is. Jugoszlávia ugyanis, hangoztatta cinikusan a milosevicsi Belgrád akkoriban, nem is volt háborúban. Ez volt az az időszak, amikor nem lehetett tudni, hogy kik szolgálnak a paramilitáris erőkben, kik verbuválják a „harcosokat”, s kiknek a parancsára hallgatnak. Szervezettségükből is lehetett gyanítani az összefonódásokra. A szabadcsapatoknak és a fegyveres erőkhöz tartozó különleges egységeknek a tagjai néha ugyanazok voltak. Sokuk köztörvényes bűnöző, lehet, éppen valamelyik alakuló bűnbanda tagja.
Milosevics hagyatékával – közvetve még mindig Miloseviccsel – áll szemben a szervezett bűnözéstől szabadulni kívánó Szerbia. S úgy látszik, hogy éppen annyira elszántan indul a háborúba, mint az alvilág. Az is biztosra vehető, hogy Zoran Djindjicsnek azért kellett meghalnia, mert leszámolni készült a maffiával, illetve Miloseviccsel véglegesen. S azt az állítást is meg mernénk kockáztatni, hogy miután a zimonyi klán eldöntötte meggyilkolását, Djindjicsnek semmi esélye nem volt. Eddig is azt öltek meg, akit akartak. Rendőrtábornokot, honvédelmi minisztert… A merényletekből eddig egyetlenegyet sem derítettek fel. Aki ismeri a szerbiai helyzetet, annak nem volt meglepetés a miniszterelnök meggyilkolása ebben a politikai merényletekről híres, „királygyilkos országban”. Csak az volt a kérdés, hogy mikor indulnak meg a vezető politikusok ellen. Mit lehet tudni erről a félelmetes bűnszövetkezetről? Belgrádban a rendőrség adatai szerint tizenhárom maffiaklán tevékenykedik. Erejét és tagjai számát tekintve három emelkedik ki ezek közül. S e három közül is a zimonyi a leghatalmasabb. Gyilkosságok egész sorát tulajdonítják a csoport tagjainak. A klán fő „foglalkozása” a kábítószer-kereskedelem, a kocsilopás, a zsarolás és újabban az emberrablás, a bérgyilkosság. Legjelentősebb partnere az alvilági szervezetek közül a második legnagyobb, a szurcsini klán, amellyel együtt nem egy likvidációt hajtottak már végre. A milosevicsi rezsim szinte egybeforrt a szervezett bűnözéssel. Közéleti szereplőként jelentek meg akkoriban a maffiavezérek, akiket a médiumok a háborúk hőseiként mutattak be.
A Milosevics-rezsimet meg lehetett dönteni, de a bűnszövetkezeteket nem. A rezsim első emberét bíróság elé lehetett állítani jó néhány „tettestársával” együtt, de a „keresztapák” továbbra is biztonságban érezhették magukat a 2000. október 5-én végrehajtott fordulat után is. Sőt az új politikai garnitúra pragmatikusabbjai igyekeztek meg is nyerni a „rendszerváltozásnak” azokat az erőket – köztük a különleges alakulatokat, az úgynevezett vörös sapkásokat is –, amelyekről mindenki tudta, hogy az alvilágban is otthon vannak, illetve ott vannak otthon igazán. Ez az ország a minap még nem volt ellenséges terület nekik. Hogyan is lehetne ellenség egy olyan állam, amelyben védik a háborús bűnösöket, de lelövik a kormányfőt, aki annak idején kiszolgáltatta Milosevicset a hágai törvényszéknek? Ám Djindjics legnagyobb „bűne” mégsem ez volt, hanem az, hogy harcba szállt a maffiával, gyakorlatilag a milosevicsi rezsim megmaradt – „katonai” – részével. Eltökéltségét nem is rejtette véka alá. De az sem titok, hogy az Egyesült Államok és az európai hatalmak támogatták ebben, pontosabban fogalmazva: nyomást gyakoroltak Belgrádra, hogy indítson nyomozást egyes bűnbandák vezetői ellen, s állíttassa őket bíróság elé, mert a maffia uralta Szerbia nem tudja végrehajtani a reformokat, tehát nem is tudna közeledni Európa felé.
„A következő időszakban eredményeket várok a bűnözés elleni harcban” – jelentette ki nemrég Djindjics. Sőt azt is kiemelte: „Teljesen tévesek azok a találgatások, hogy köztem és a vörös sapkások között létezik valamiféle megállapodás az ellenszolgáltatásról a 2000. október 5-i szereplésükért.” Minden jel szerint kezdeti eredményeket ért el a szervezett bűnözés elleni hadjáratban, főleg azt követően, hogy az egyik volt maffiózó, bizonyos Ljubisa Buha Csume kitálalt, s terhelő adatok egész sorát hozta nyilvánosságra Milorad Lukovics Legija ellen, aki után – és még százak után – most nagy erőkkel indított hajszát a szerb rendőrség. Djindjics is tisztában volt, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. Kijelentette: meggyilkolásával sem lehetne megállítani a reformokat Szerbiában.
Nem járnak messzire az igazságtól, akik úgy vélik, hogy a szerb miniszterelnök meggyilkolása nem csupán a maffia válaszcsapása. Több annál. Politikai terv húzódhat meg mögötte. A merénylők, illetve a szervezők abban reménykednek, hogy visszatérhetnek azok a hazafias erők, amelyek nem keresztezték útjaikat. Mint Veszna Pesics nagykövet, Djindjics ellenzéki harcostársa írja: „Zorant nem a zimonyi klán gyilkolta meg. Elfedik a valóságot, hogy ez a »zimonyi klán« a (volt) hatalom része, annak a gyilkos hatalomnak, amely túlélte október 5-ét, magához tért, és akcióba lendült. Ez a bűnszervezet Milosevics rendőrségének és hadseregének a szervezett része. Ezeknek a gyilkosoknak ezredesi és tábornoki rangjuk van, s e rangokat azért kapták, mert gyilkoltak.” A bűnszövetkezetek és a mögöttük álló erők most visszavonulót fújtak. Eltűntek. Arra várnak, hogy elüljön a vihar, kifulladjon a hajsza – hogy aztán visszavegyék a terepet.
Szerbia is, de a térség és a nemzetközi közösség is szurkolva figyel most: meg tud-e birkózni a szerb állam ezekkel. Mert a jog uralma nélkül nem lesz külföldi beruházás, beáramló tőke nélkül nem fejlődhet Szerbia. Enélkül pedig nem teremthető meg a térség stabilitása. Hatalmas próbatétel előtt áll tehát ez a kicsiny balkáni ország, amelynek e pillanatban nincs se elnöke, se kormányfője.