Hogyan szavazna ma Petőfi?

Nem szavazunk a szocialistákra – dörmögte egy úr Kuncze Gábor-i orgánummal a pesti parton, amikor huzamos sorban állás után sem engedték fel az Európa hídra. A pontonhíd nemzetiszín propellerei egykedvűen pörögtek, a narancssárga mentőmellények tömege meg azt a képzetet keltette, hogy itt már elkezdődött a tavaszi lomtalanítás. A II. Rákóczi Ferenc műszaki dandár kiképzési gyakorlatát még soha nem tekintették meg ennyien. (A népszavaztatási közalapítvány ügyesen kitért az elől, hogy tételesen el kelljen majd számolnia a hét végi attrakcióról: a közpénzt közpénzzel váltották ki, de másik zsebből.) Az ünnep estéjén a köztévé A Hídembert adta: abban mindenki láthatta az 1848-as pontonhidat – élő tanúi viszont csak az ostrom utáni vagy a városegyesítés centenáriumára vert pontonhídnak lehettek. Ez utóbbi alkalommal a két kerületi tanácselnök léphetett rá a szerkezetre – talán ezért is „előzte be” most nosztalgiából a hídavatásban Demszky Gábor a hivatalos szalagátvágó Medgyessy Pétert. A miniszterelnök kebelén talányos okból jobboldalt volt kitűzve a kokárda, ami vagy azt jelenti, hogy neki ott dobog a szíve, vagy azt, hogy a „nemzeti közép” – a politikai ingamozgáshoz hasonlóan – ennyire túlkompenzál. (Szóba jöhet még a vészes nemzeti alulműveltség is: hitetlenkedő tévések tucatszor is visszatekerték parlamenti országértékelését, de a nagy elődök felsorolásánál mindahányszor Betlehemet hallottak Bethlen helyett…)
Az Európa híd zavaros eszméjén nem igazán segített a miniszterelnöki felismerés, miszerint a híd annak a jelképe, hogy „a folyó jobb és bal partján emberek élnek, és ezt a két oldalt össze lehet kötni”. Némiképp értelmesebb okát adta a hídverésnek Palánkai Tibor főkurátor, miszerint a mű „a múltat és a jövőt köti össze” – kérdés, melyik ebből Pest, s melyik Buda. (Bár Medgyessy hozzátette még, hogy „a híd egyben jelképe az Európába vezető útnak is” – ezek szerint mégiscsak a nyugati Buda a jövő, a keleti Pest meg a múlt; pedig ott székel a kormány is.)
A kívánatos nemzeti egység sulykolása (természetesen feltétel nélküli EU-elkötelezettséggel és a balliberális hegemónia konzerválásával) másutt sokkal határozottabb formát öltött. A szabad demokraták már napokkal előbb „visszavették” a kokárdát – egy fotós hazafi haladéktalanul be is borította (az amerikai rózsaszirmok helyett) e jelképpel a „magyar szépséget”. Medgyessy a Pilvaxban, a baloldali sajtószabadság ünnepén vélekedett úgy, hogy „a március 15. hagyományában ötvöződő értékeket örököltük, és ezért nem sajátíthatjuk ki, sem mi, sem más, a nemzet és haladás mindannyiunk értéke”. Arra nem tért ki, hogyan viszonyul ez az örökség a nevezett dátum munkanappá nyilvánításához és a megemlékezők rendőri megrendszabályozásához a „haladó” eszmék jegyében. Ennél lényegesen tovább ment Jánosi György Érden: szerinte „a történelem egy és oszthatatlan, hagyjuk abba folyamatos átértelmezését, kezdjük el végre közösen írni a jövő történelmét, ez az ünnep üzenete”. Vagyis a kormánypártok szerint a „béke, szabadság, egyetértés” feltétele az össznemzeti amnézia, a tabula rasa, valamint a pillanatnyi status quo (és történelemértelmezés) huzamos elismerése, a Medgyessy-mintájú kiegyezés.
Megbékélésre persze égető szüksége volna ennek a nemzetnek, de csak a történelmi bűnök megvallása és a töredelmes bocsánatkérés után. Meg persze akkor, ha épp a ’48-as vívmányokat nem tiporná két lábbal a regnáló hatalom. Mint Pokorni Zoltán budavári beszédében kifejtette: „1848 tanulsága, hogy a szabadság nem osztható meg, nem darabolható fel, nem tördelhető szét, a szabadság vagy teljes, vagy nem létezik” – azaz megbékélés akkor van, ha a szabadságot nem adagolják, ha a kormányfőt bíráló szavak vagy feliratok miatt nem hurcolhatnak meg választópolgárokat, ha a hatalom nem paternalista, s – nem utolsósorban – a szabadság vívmányai nem ismerik a kettős mércét. Azaz valóban a köztársaság uralma érvényesül, s nem csupán a Köztársaság téré.
A kettős mérce jelenléte leginkább a legszebb márciusi erény, a sajtószabadság elfogult kezelésében érhető tetten. Demszky Gábor például – a korábbi évekkel ellentétben – semmi problémát nem lát e téren. Képzeljük el szónoklatát a Petőfi-szobor tövében, ha tavaly ilyenkor az Országgyűlés elnöke a tévékuratórium elnökségét négy MIÉP-es kurátorral tölteti fel! (Dávid Ibolya Észak-Amerikában ünnepelt. Hadd kopjon csak idehaza Herényi Károly népszerűsége?) Pokorni tapintatosan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy „ha a társunk, szövetségesünk csapdába került, ne tetézzük a baját még mi is” – ennek ellenére ordító cinizmus, hogy a kormányoldalon most úgy tesznek, mint akiknek a jelenlegi szituációhoz semmi közük nincsen, s a tévéelnök-választó grémium MDF-es feltöltése „ellenzéki belügy” volna. Nem repedezik a Freedom House épülete, de még Vásárhelyi Mária méltatlankodó dolgozatát sem látom sehol. (Aki találkozott vele, értesítsen.) Pedig ugye a sajtószabadság „nem osztható meg, nem darabolható fel, nem tördelhető szét”, s aki egy transzparenst magasba tartó vagy egy verbálisan tiltakozó fiatalembert a közrend megzavarása címén bíróság elé citál, az „a köztársaság eszméjét tagadja meg”. (Azt most hagyjuk, hogy a köztársaság későbbi ügy, a Habsburg-trónfosztás nem március idusán volt…)
Nem izgatja Wisinger Istvánt, a MÚOSZ elnökét sem, hogy a titkosszolgálatok szerint kézigránátot akartak dobni a Sajtóklub hajójára – amikor ugyanez történt az Élet és Irodalom szerkesztőségének udvarán, sokkal izgatottabbnak mutatkozott. Ugyancsak egyoldalúan sikerült kiosztani az idei sajtó- és sajtófotósdíjakat is. A Magyar Nemzet „ellenkiállítása” (Kerényi Imre szavaival: „a második nyilvánosság”) azt mutatja: az önmagát elismerő „első nyilvánosság” csupán a valóság egy szeletét tükrözi. Azaz szelektál, manipulál, szembemegy a fennen hirdetett köztársasági eszmével. Csoda-e, ha a polgári körök elérkezettnek látták az időt, hogy kiszabadítsák börtönéből Táncsicsot? (Most róla van elnevezve a Rózsa Ferenc-díj.)
Ha elfogadnánk a Medgyessy-féle definíciót, miszerint „a demokrácia annyit jelent, hogy nem kell félni sehol, senkinek attól, sem a jobboldalon, sem a baloldalon, hogy saját magát vállalja”, bizonyára írónak látszó médiakurátorok sem akolbólítanák ki az embert az állásából, csak mert „saját magát vállalja”. Szívesen hinnénk Szili Katalinnak is, hogy „az ünnephez egyaránt hozzátartoznak a fontolva haladók, a forradalmárok és a későbbi kiegyezők”, ha előbb elárulja, hogy ő (aki a fáma szerint roncsderbinek nevezte a paralimpiát) a három közül vajon melyik? S ha igaz a klasszikus kijelentése, hogy „ha Petőfi ma élne, nem volna fideszes”; mit kezdjünk a transzparenssel, hogy „Petőfi nemmel szavazna” az EU-ra? Tény, hogy poétánk írt egyet-mást a világszabadságról, ugyanakkor Lovas István nyilvánosan azt tudta idézni e „szélsőséges és radikális költőtől” a Halászbástya tövében: „Akasszátok fel a királyokat!”
Amint a házelnök asszony mondotta: „márciust a nép mindig a maga arcára formálta, és kevésbé érdekelte, hogy mit gondol erről a hozzáadott értékről az épp aktuális hatalom”. De mit kell kezdeni ennek tükrében a fránya népfenséggel, ha történetesen épp Szilit fütyülik ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?