„Azt mondák, mikor a harcban ömlött vérem, / Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem. / Tíz arasz is jó lesz, gondolám magamban, / Korántsem gyanítva, milyen igazam van: / Oh, ha megtaláltok egykor az útfélen, / Adjatok egy szűk sírt hazám szent földjében.”
Írta szívszorongató Koldus-ének című versében Arany János 1850-ben. A szabadságharc hősei azonban nem csak az abszolutizmus korában tengették egyik napról a másikra könyöradományból az életüket, később sem sikerült megnyugtató módon rendezni a sorsukat.
A magyar történelemben a forradalmak és szabadságharcok után sohasem volt lehetőség arra, hogy azok, akik életüket tették kockára, méltó megbecsülést kapjanak. Valamilyen suta megoldás azonban mindig született, hogy a nemzet hősei közül legalább néhányan ne kerüljenek az utcára. Az 1848–49-es invalidusok számára például a Soroksári úton építtettek menhelyet a „nemzet egyesei”, ahogyan az intézmény felirata tudósította az arra járókat. A megyék közül több is támogatta az építkezést, de „a nemzet egyesei” felirat azt is jelentette, hogy a teljes összeg előteremtése nem az Országgyűlés jóvoltából történt.
A város vélhetőleg legolcsóbb, ipari negyedében helyezték el a honvédmenhelyet, füstölgő gyárkémények mellett, de az üzemek kényelmetlenségeit feledtetni tudta a tekintélyes külsejű ház körül elterülő kétholdas park. Ezt a kis földterületet érintetlenül hagyta a mohón terjeszkedő ipar. A szabadságharc hősei itt sétálgatva töltötték napjaik nagy részét. „Napi dolgaikról közönyösen beszélgetnek, de nyomban kigyúl szemeikben a régi láng, amint a negyvennyolcadiki események jönnek szóba” – írta a „honvéd menedékház” lakóiról Kovács Dénes 1893-ban.
A menhely szobái tágasak voltak, de csak a törzstiszteknek járt külön helyiség, a többiek két–hat ágyas lakosztályokba kényszerültek. Legnagyobb természetesen a parancsnok lakása volt, szép kilátással a soroksári Duna-ágra. Száz emberről lehetett ilyen módon gondoskodni. Az ebédlő külön épületben volt, egy hatalmas teremben egyszerre költötte el ebédjét mind a száz veterán. Nemcsak szállást, hanem teljes ellátást is kaptak az itt élők, és ha kedvük volt hozzá, részt vehettek a park és a hozzá kapcsolódó veteményes gondozásában.
Az intézmény ötlete Vidacs János negyvennyolcas főhadnagytól, országgyűlési képviselőtől származott, és a gyűjtést a Pesti Honvéd Segélyező Egylet végezte. Kossuth Lajos hajdani katonáinak 1000 forintot küldött a száműzetésből. A teljes építési költség 86 000 forint volt; és a honvéd menhely 1872-ben készült el.
A fenntartás is jelentős összegbe, évente 35 000 forintba került, ezt azonban a költségvetés évről évre megszavazott negyvennyolcas segélyezési alapjából, 200 000 forintból fedezték.
A veteránok napirendje katonás volt, kapuzárás után csak külön engedéllyel maradhattak a városban. Aki tudott, munkát vállalt. A Nemzeti Múzeum őrei például hosszú időn keresztül a veteránok közül kerültek ki. A szabadságharc aggjai minden jelentősebb fővárosi ünnepélyen megjelentek, hosszú ideig szinte hozzátartoztak a hazafias megemlékezéshez zsinóros egyenruhájukban, ősz Kossuth-szakállukat lengetve. Az utolsó veteránok a húszas évek elején haltak ki.
***
Kosztolányi Dezső:
Az ősz honvédek
A régiségtárt őrizik még
megtörve, búsan, kedvtelen,
mindannyi egy leomló, csonka oszlop,
melyről a csillogó zománc lefoszlott,
egy mindég új s szent régiség,
egy sor világtörténelem.
És ősz szakállukból figyelnek
az ifjú népre mindenütt,
az égre hitlenül könnyezve néznek
s roskadva dőlnek le az agg vitézek,
zokogva, átkozódva és
rázván öreg, fáradt fejük…
(1906)
Letartóztatták a miniszterelnök megölését megrendelő fiatalt
