Irak és a keleti hadszíntér

Több évtizedes politikai és gazdasági harcok után újabb nyílt katonai konfrontáció előtt állnak a közel-keleti régió népei. Mai történetünk szempontjából az első fontos esemény az iráni forradalom volt. A korrupt és erőszakos sah, Mohamed Reza Pahlevi, Perzsia császára szekuláris jellegű modern törekvéseit a szellemileg középkorban gyökeredző iszlám követői megelégelték, és forradalom útján döntötték meg a császárságot. A párizsi száműzetéséből francia állami segítséggel és francia politikusok aktív támogatásával hazatérő Khomeini ajatollah megalapíthatta az Iszlám Köztársaságot Iránban. Az iszlám síita irányzata és ennek a Koránban lefektetett törvényei lettek az államvezetésben mérvadók. A várható francia, illetve nyugati befolyás a párizsi segítség ellenére sem érvényesült. Naivitás is volt ezt elvárni. Ehelyett a nem jelentéktelen gazdasági erőt képviselő olajmező-tulajdonos perzsák masszív Nyugat-, de főként Amerika-ellenes megnyilvánulásaikkal töltötték meg naponta a világsajtó hasábjait. Ehhez járult, hogy az egyre divatosabb politikai merénylők szinte mind az iszlám síita szárnyából kerültek ki. Arról nem is beszélve, hogy a Közel-Kelet olajiparának jelentős része is perzsa ellenőrzés alá esett.
Az amerikai politika meghosszabbított karjaként működő CIA nem tétlenkedett. Megtalálták az iraki elnököt, Szaddám Huszeint, akit támogattak Irán elleni törekvéseiben. Előállt az a sajátságos helyzet, hogy Irakot a Szovjetunió is aktívan támogatta. Így aztán Szaddám elég erősnek érezhette magát a Perzsa-öböl olajmezőinek és a főként az arabok lakta khuzisztáni terület bekebelezésére, valamint a tradicionális ellenség, Irán térdre kényszerítésére. Utóbbi szempont pontosan beleillett az USA közel-keleti stratégiájába. Biztosították Szaddámot egyetértésükről és vállalták a háború nem csekély költségeit.
Az első hetekben, az iraki páncélos csapatok sikerei után Szaddám joggal hihette, hogy az arab–perzsa konfliktust egyetlen iszonyatos csapással el tudja intézni. A CIA ügynökei ebben a hitében meg is erősítették, mondván, hogy a forradalmi iráni hadsereg csak egy képzetlen horda és a forradalom őrei, a kaotikus Pasdaran egységek a lelkesedésen kívül semmit sem tudnak nyújtani. Szaddám villámháborús elképzelései azonban hamar meghiúsultak. A hatalmas szovjet T–72-es páncélososzlopokat a halált megvető bátorsággal és fanatizmussal küzdő gyermekkorú Pasdaran harcosok óriási emberveszteség árán 1982-ben felmorzsolták. Mindenki azt várta, hogy az iráni csapatok Bagdadig meg sem állnak. Ekkor stratégiai hiba csúszott az iráni hadvezetés számításába. Nem akartak pusztító háborút folytatni Irakban, s ezzel síita hittestvéreiket veszélyeztetni. Arra számítottak, hogy Szaddám Huszeint belső felkelés fogja megbuktatni. Nem ez történt: Huszein a várakozás ideje alatt rendezte sorait. Közben megérkezett az újabb szovjet fegyverutánpótlás is, miközben Amerika koordinálta az Öböl menti emirátusok segítségét. A Satt-el-Arab mocsarainál Szaddám habozás nélkül bevetette vegyi arzenálját. Védőfelszerelés nélküli katonák tízezrei fulladtak meg, leltek szörnyű kínhalált a gáztámadások során.
Nyugaton egyetlen politikus sem tiltakozott. Sőt! 1980 és 1988 között Reagan elnök és helyettese, George Bush Szaddámot mint a régió amerikai politikájának fegyverhordozóját tisztelték. Ugyan a CIA információi alapján mindenki mindent pontosan tudott a diktátorról, de ezt azzal a megjegyzéssel hárították el, hogy „tudjuk, hogy ez egy kurafi, de a mi kurafink…”
A háború a gáztámadással gyakorlatilag befejeződött, Irán kapitulált. Szaddám tehát túlélte ezt a megpróbáltatást és belpolitikailag minden mértéken túl megerősödött. Már csak a kurdok problémája várt megoldásra. A török határ mentén az északi területek kurdjai fellázadtak. Szaddám 1988-ban az újraszervezett iraki hadsereg 60 ezer fős seregét küldte ellenük. Miután ezt a konfliktust sem tudta gyorsan elintézni, az Irán ellen bevált módszerhez nyúlt; ismét mérges harci gázzal töltött gránátok hullottak – ezúttal nem idegenekre, hanem saját polgáraira. A kurd falvakat és főleg Halabja városát gáztámadás érte, melyben több mint ötezer, jobbára civil – köztük számos gyerek és asszony – esett áldozatul.
Ezúttal azonban Szaddám nem kalkulálta be a nyugati nyilvánosság szelektív, kettős mércéjű lelkiismeretét. A világsajtóban mindenütt láthattuk a borzalmas gázhalált szenvedett kurdokat. Ugyan korábban senkit sem érdekeltek az elgázosított iráni hullahegyek, de az idők változtak. Az iraki hadsereg a perzsa hadipotenciált megsemmisítette, ezzel a „mór a kötelességét megtette, a mór mehet”. Miután az éppen ebben az időben elhalóban lévő Szovjetunió sem segíthette tovább Irakot, Szaddám elvesztette a régióban neki szánt vagy tulajdonított szerepét. Ettől kezdve a kritika célkeresztjébe került. Miután állítólag az atomfegyverek terén is munkálkodtak Irakban, a Fehér Házban rájöttek, hogy a diktátor személyében egy rémet ismerhettek meg. Ettől kezdve mindenki az iraki tömegpusztító fegyverekről beszélt.
A további történet már jól ismert, az Öböl-háború még él az emlékezetünkben. Az amerikaiak azonban félmunkát végeztek. Egyrészt a tulajdonképpeni katonai erőt képviselő gárdahadosztályokat, Szaddám hatalmának igazi hátterét, mely a kuvaiti front mögött feküdt, a légierő megkímélte. Másrészt az expedíciós hadsereg nem vonult tovább Bagdad felé. Schwarzkopf tábornok inkább New Yorkban vonult fel csapatai élén a győzelmi parádén, mint egy római hadvezér. A döntés politikai hátteréről a mai napig csak találgatás folyik. Talán nem akarták a szövetséges csapatokat a Bagdadban várható utcai harcokkal szembesíteni? Vagy talán nem vállalták a háború utáni megszállás iszonyú költségekkel járó és politikailag kétes kimenetelű ódiumát?
Most azonban a küszöbön álló iraki hadművelet ugyanezen problémákat veti fel. Az eseményeket követve egyértelmű, hogy a nyugati – elsősorban az amerikai – politika minden esetben elvétette a célját. Igen hamar az addig helyesnek tartott elv és módszer a visszájára fordult. A meggondolatlan, rövid távon hasznot hozó elgondolások egyértelműen a háborúpárti politikusok rövidlátását és hozzá nem értését bizonyítják. Mi a biztosíték, hogy a mostani, különösen komplikált válsághelyzetben megbízhatunk döntéseikben? Nekünk, magyaroknak egyértelmű a helyzetünk: nem tudunk olyan szövetségesi kötelezettséget elképzelni, ami bármilyen formában az iraki frontra vihetne minket. A magyar érdekeket nem a Közel-Keleten kell keresni.
A szerző mérnök-közíró