Jobb helyre került a pozsonyi Petőfi-szobor

Nemzeti múltunk emlékei sajnos évtizedek múltán sincsenek biztonságban a szomszédos országokban. A régi és újabb keletű nacionalizmus és a modern barbárság nem kíméli a műemlékeket, a kimagasló történelmi személyiségek szobrait sem, amelyek önmagukban is védelmet érdemlő, becses kulturális értékek. Petőfi Sándor pozsonyi emlékműve több évtizedes „szenvedés” után most új, biztonságosabb helyre került.

Magyarország 1541 és 1848 közötti fővárosa, Pozsony az első világháború után – Bratislava néven – az első cseh–szlovák föderatív köztársaság keleti székhelye lett. A város magyarságára és történelmi-kulturális emlékeire ekkor cudar idők jöttek: 1919-ben a Pozsonyba bevonuló cseh legionáriusok ledöntötték talapzatáról, és darabokra törték az általuk gyűlölt Habsburg, Mária Terézia gyönyörű lovas szobrát, de nem kegyelmeztek más emlékműveknek, így a plebejus költő Petőfi Sándorénak sem.
A (világ)szabadság géniuszának 1911-ben emeltettek szobrot Pozsony polgárai közadakozásból. A kétalakos kompozíciót Fadrusz János tanítványa és segéde, Radnai Béla faragta hófehér carrarai márványba a kor patetikus-szecessziós stílusában. Az emlékművet a Városi (ma Szlovák Nemzeti) Színház előtti téren leplezték le 1911. szeptember 11-én. 1919-ben a cseh „vitézek” letörték a Petőfi-alak fejét, majd a szobrot bedeszkázták, s két évre rá elfuvarozták egy külvárosi istállóból átalakított raktárba. Lehet, hogy ez volt a szerencséje, ezért nem járt úgy, mint a Fadrusz-féle Mária Terézia-szobor, amelynek csak néhány titokban megmentett töredékét őrzik a pesti Nemzeti Múzeum pincéjében. Három évtizedes rejtőzködés után a proletár internacionalizmus szabadította ki börtönéből a márvány-Petőfit: 1951-ben újra felállították az emlékművet, de nem a belvárosban, hanem a Duna túlpartján elterülő Ligetfalu parkjában. Tíz évvel később – pénzt és fáradságot nem kímélve – még odébb rakták, egy félreeső, erdős részre. A sötét helyen, őrizetlenül álló emlékmű remek célpontja lett a szlovák nacionalista indulatoknak. Az sem mentette meg Petőfit, hogy édesanyja, Hrúz Mária felvidéki szlovák származású volt – sőt emiatt nemzetáruló renegátnak tekintették költőnket –, a gyáva merénylők rendszeresen meggyalázták a védtelen szobrot. Kedvenc hőstettük az volt, hogy kitörték a bal kezében tartott szablyát (költői kérdés: az élő Petőfivel meg merték volna-e ugyanezt tenni?), de számtalanszor összefirkálták, leöntötték festékkel, és egyéb módon megrondították. 1995. március 15. előtt ismeretlen vandálok letörték a karját is.
A városban egyre fogyatkozó lélekszámú és a Pozsony környéki magyarok eközben évtizedekig szinte csak konspirálva, a megfélemlítettség légkörében tiszteleghettek legnagyszerűbb XIX. századi költőnk emléke előtt, különösen nemzeti ünnepünkön, amikor gyakran szervezett ellenséges megnyilvánulásoknak tették ki magukat. Az 1989–90-es politikai fordulat sem hozta el a szobor rég várt szabadulását a városon kívüli parkerdőből, sőt helyzete még tovább romlott: a magyarok ünneplése felhívta az újabb – műveletlenebb – nacionalista generáció figyelmét a magyar objektumra, s ettől kezdve végképp nem volt nyugta szegény Petőfi-szobornak. Festékszóróval magyarellenes gyalázkodásokat fújtak a talapzatára, szövegeket véstek a márványba, kalapáccsal összezúzták a főalak arcát, nem kímélték a múzsát ábrázoló mellékfigurát sem – női mivoltában különösen nem…
A végül már a városvezetésnek is botrányossá váló helyzetből csak az lehetett a kiút, ha az emlékművet visszahelyezik a belvárosba. Az természetesen szóba sem kerülhetett, hogy eredeti helyére kerüljön vissza (az amúgy foglalt: Hviedozslav Pavol Országh, a nagy szlovák költő szobra áll ott), de legalább egy védett, szem előtt lévő helyet kellett találni neki. Így esett a választás a történelmi belvárostól keleti irányban két villamosmegállónyira található Medikus-kertre. Ez mindenképp megfelelő helynek látszik, hiszen a parkban már 1984 óta látogatható a világhírű Ivan Mestrovic egy szobra, a szomszédban van a Komensky Egyetem orvosi karának dékáni hivatala, és nem utolsósorban a közelben található a rendőrkapitányság.
Egy évvel ezelőtt alakult meg a Petőfi-emlékmű áthelyezését intéző bizottság. A politikai hátszelet nagyban erősítette, hogy a magyar polgári kormány a kezdeti években a korábbinál jobb kapcsolatot tudott teremteni a Dzurinda-féle jobbközép kabinettel, az Esztergomot Párkánnyal összekötő Duna-híd újjáépítése egy időre „közelebb” hozta egymáshoz Pozsonyt és Budapestet, és Csáky Pál személyében magyar nemzetiségű alelnöke van a szlovák kormánynak. Ennek a körülménynek köszönhetően Pozsony pénzzel is támogatta a kulturális „projektet” – amint a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Határon Túli Magyarok Hivatala is hozzájárult a költségekhez –, de a város magyar polgárai és a felvidéki magyarok önzetlen támogatásából is milliós összeg gyűlt össze a tetemes restaurálási számlára. Mindenképpen megemlítendő a szlovák kormány kulturális miniszterének, a művelt és a magyar irodalommal jó kapcsolatban lévő Rudolf Chmelnek a segítőkészsége is.
Az újjávarázsolt Petőfi-emlékművet március 15-én avatták fel. A régen várt ünnepséget több ezer ember tisztelte meg jelenlétével, a szobor posztamensét koszorúk és virágok lepték el.