Kardcsörtetők

Mostanában a készülő iraki háborúról megy a szó a mátyásföldi törzsasztalnál. Hogy kinek lesz jó ez az egész, mi értelme a várható vérontásnak… De legfőképpen arról, nekünk, magyaroknak mi dolgunk arrafelé. Nemhogy a nyáját terelgetné Juhász hadügyminiszter, a fene a jó dolgát…
Ami amúgy ritkaság, ebben a kérdésben teljes az egyetértés a törzsasztalnál, egyetlen háborúpárti sem akad a csapatban, senki sem spekulál vérre, halálra, koporsókra. Jobb lenne egy igaz kézszorítás, egy tiszta pillantás, egy szó, amelyik elér a túloldalra.
Nem kell a háború. Kaptunk már belőle eleget.
Innét, a Zöldtetős vendéglő törzsasztalától üzenjük a kardcsörtetőknek, csörtessenek csak a maguk nevében, mi köszönjük szépen, nem kérünk az egészből, mint említettem, volt már az ilyesmiből részünk bőven, tessék megnézni a haditemetőinket, özvegyeinket, árváinkat.
A legmarkánsabb visszatérő gondolat, milyen apropóból ágál Irak feltételezett fegyverarzenálja ellen az az Amerika, amelyik maga egy lőporos hordó, maga sem tudja az otthon lévő ágyúinak, puskáinak, csatahajóinak számát… Az az Amerika, ahol gépkarabéllyal megy be a tanuló osztályt, tanári kart kiirtani, mert haragszik az intőért, az egyesért…
Bagoly mondja a dolmányos varjúnak. Na, nehogy már…
Szóval háborúskodunk mostanában a törzsasztalnál, de a béke jegyében. Hogy végre más lehessen a témánk, például az, melyik a legigazibb sör, melyik szomszédasszony a legkarcsúbb, lesz-e végre igazi magyar foci…
A békéről szeretnénk végre beszélni, kedves Juhász úr! Meg arról, hogy végleg bezárták Taszárt, és a magyar légtérben gólya száll amerikai harci helikopterek helyett.