Készen a csapásra

Éjjel-nappal megfeszített munkával készül az Egyesült Államok legfiatalabb repülőgép-hordozójának személyzete az Irak elleni esetleges bevetésre. Noha az úszó repülőtér testvérhajójával, a Theodore Roosevelttel együtt nem az Arab-öbölben, hanem a Földközi-tengeren hajózik, repülőgépeik légi utántöltéssel – igaz, kerülőúton – könnyűszerrel elérhetik célpontjaikat.

Az 58 éve Japán ellen nukleáris támadást elrendelő Harry S. Truman elnökről elnevezett, 1998-ban szolgálatba állított repülőgép-hordozó személyzete hűvös nyugalommal figyeli a híreket, nem sokkal tudnak többet a készülő iraki események mögött álló okokról, mint a tévénézők világszerte. A hajó tíz mérföldes körzetében a repülőgépek forgalmát irányító tiszt arca rezzenéstelen, s szavaiból, amelyekkel pilótái készülődését vázolja, csak csekély érdeklődés tükröződik a politika iránt. „Bármilyen eshetőségre készen állunk. Végre fogjuk hajtani a feladatot” – mondja csaknem hatezer társához hasonlóan, akik – tengerésztől a köteléket irányító tengernagyig – túlzottan is el vannak foglalva munkájukkal ahhoz, hogy foglalkoztassák őket a döntéshozók megfontolásai vagy éppen a Fehér Ház vitája a morális okokkal érvelő ellenzőkkel világszerte.
*
A gigantikus méretű, 333 méter hosszú és 76 méter széles, valamint 11 méter merülésű jármű összes funkciójának ellátása – különös tekintettel a fedélzetén lévő mintegy nyolcvan repülőgépre – egy kívülálló számára is óriási feladat, mely nemcsak a személyzettől mint közösségtől, hanem az azt alkotó egyénektől is rendkívüli áldozatokat követel. Sokaknak alig néhány órai alvással kell beérniük párhuzamos feladataik miatt; a hajó repülőgépeket indító katapultjaiért és a gépek visszatérését lehetővé tevő fékező drótkötelekért felelős tisztek egyikének például még a fedélzeten települő 3. haditengeszészeti repülőezred üzemanyag-ellátásával is kell foglalatoskodnia. Egy átlagos – nyolc repülési váltásból álló – nap során nem kevesebb, mint 600 ezer liter kerozint nyelnek le a meglehetősen szomjas jószágok, és nem feledhető az sem, hogy az öregedő amerikai légiflotta javítása, üzemeltetése is óriási összegeket emészt fel. „Valamit valamiért” – teszik hozzá a válaszhoz, és valóban, csak kétszáz óra feletti éves, pilótánkénti repülési gyakorlással garantálható, hogy biztonsággal tegyék le 15–25 tonnás vasmadaraikat a fedélzetre, vagy – amint azt most mindenki várja – hibátlanul végezzék a feladatot, amelyet Washingtontól kapnak Irak kapcsán.
Arról azonban, hogy a fedélzeten lévők mégsem csupán hidegfejű erőszaktevők, akik munkájuknak tekintik a háborút, könnyű meggyőződni a hajó gyomrában lévő tévéstúdióban. A hajó médiastábja naponta számos felvételt készít tengerészekről, akik mesét olvasnak fel, a kazettát pedig továbbítják a távolba családjuknak. Mivel a repülőgép-hordozón szolgáló tengerészek átlagéletkora alig húsz év, a hátrahagyott gyerekek többsége igen aprócska; sokan közülük a hosszú távollét alatt látták meg a napvilágot, és talán gagyognak is már, mikor apjuk majd először kézbe veheti őket. Hogy mikor, azt egyelőre a USS Harry S. Truman fedélzetén lévők sem tudhatják.