Tavaly a kommunizmus áldozatainak emléknapján, miután átadták a Terror Háza Múzeumot, ön elvitte gimnáziumi osztályát az intézménybe. Néhány nappal később iskolája igazgatója ezért fenyegette meg elbocsátással?
– A kommunista diktatúrák áldozatai emléknapjának méltó ünneplése miatt egy végzős érettségiző osztályt igazgatói engedéllyel elvittem a Terror Házába. Emiatt szakmai köntösbe öltöztetett politikai támadások értek: egyes kollégáim, amikor tudomást szereztek a látogatásról, figyelmeztettek, hogy nem engedik el a diákokat, mivel szerintük le vannak maradva néhány tantárgyból, ezért nem múzeumba kellene járni, hanem tanulni. A diákok is érezték a feszültséget, de mivel a támadásoknak nem volt semmilyen konkrét megnyilvánulása, nem is vettem komolyan őket. 2002. február 28-án mentünk el az osztállyal a múzeumba. Ez volt az emléknaphoz, huszonötödikéhez a legközelebbi történelemóránk. Idegenvezetővel jártuk végig a kiállítást.
– Mikor vált nyilvánvalóvá az, hogy a Terror Háza meglátogatása miatt retorziók érhetik önt?
– Másnap az igazgatónő magához hívatott, hogy beszélni akar velem, közölte, hogy szélsőséges vagyok, és keressek magamnak más állást. Ezután – amikor az általa is ismert órarend szerint nem voltam az iskolában – a tantestület felé is fenyegetően lépett fel egy értekezleten, nyomatékosítva, hogy az efféle – szerinte – szélsőségességnek nincs helye az intézményében. Azelőtt soha senki nem volt a munkámmal elégedetlen, sőt amikor az előző években el akartam menni az iskolából, nem engedtek el. Akkoriban nem gondolták, hogy esetleg majd egy „szakadár” lépésre szánom el magam. Szavaik szerint ugyanis nagy szükségük volt egy olyan tanárra, amilyen én vagyok, hiszen a tanításon kívül kutatói tevékenységet is végeztem történészként. A megítélésem tehát nem volt rossz. Ebbe a helyzetbe robbant bele a Terror Háza meglátogatása.
– A tantestületben korábban voltak politikai nézeteltérései kollégáival?
– A múzeumlátogatás előtt politikai viták soha nem voltak, bár lehetett tudni, hogy melyik kolléga melyik politikai oldallal szimpatizál. Az intézményben uralkodó állapotokról mindenképpen el kell mondani, hogy az igazgatónő – egy munkatársam elbeszélése szerint – az egyik, már a rendszerváltozás utáni érettségin kivetette az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos tételeket a tételsorból. Az igazgatónő egyébként velem is közölte: 1956 és Trianon emlegetése szélsőség, és ezekről jobb lenne inkább hallgatni. Ezzel az állításával vitatkozni mertem, és úgy érveltem, hogy a rendszerváltozás 1956 szellemére épül, és ennek tanítását, illetve érettségiztetését meghiúsítani több mint bűn. Azt válaszolta, hogy ő élete nagy részét az előző rendszerben élte le, neki ez a meghatározóbb. Az igazgatónőn kívül a tanári karból egyik kollégám arra volt büszke – és hirdette is a tantestületben –, hogy az ő gyereke előbb ismerte Lenint, mint Hófehérkét.
– Az, hogy önt elbocsátással fenyegették meg a múzeumlátogatás miatt, gondolom, nem maradhatott titokban. Mikor érezte azt, hogy már nem csak az iskola berkein belül lett téma az ügy?
– A kerület polgármestere nem sokkal az események után felhívta az igazgatónőt. Ekkor nem várt fordulat következett be az eseményekben: az igazgatónő korábbi vádjait elfelejtve közölte velem: sajnálja, hogy a szélsőségességemet hangoztató kijelentését félreértettem, sőt szakmailag és emberileg egyaránt nagyon tisztel. Jogos megdöbbenéssel feltettem a kérdést: akkor miért alázott meg a kollégáim előtt? Csupán azt akartam elérni, hogy egy értekezleten nyilvánosan kérjen tőlem bocsánatot, illetve státust szerettem volna kapni az iskolában, mivel én addig szerződéses jogviszonnyal dolgoztam. Az igazgatónő a bocsánatkérésre azt mondta, rendben van, a másik kérésem alól viszont megpróbált kibújni, és ezután el is zárkózott a párbeszédtől. Az édesanyám a Magyar Rádió Vasárnapi Újságjába hallgatóként betelefonált, és elmondta: szomorúnak tartja, hogy egy tanárt el lehet bocsátani azért, mert elviszi a diákjait a Terror Háza Múzeumba. Szerintem ez volt az igazi casus belli: erre hivatkozva kezdte az igazi megalázott szerepét eljátszani, mondván, érdekes logikával: én tönkre akarom őt tenni.
– Mikor bocsátották el?
– Jogi értelemben tiszta helyzet volt: érettségi után nem hosszabbították meg a szerződésemet, mivel nem voltam státusban. A polgármester több helyen is azt nyilatkozta, hogy addig tanítok az adott kerületben, ameddig akarok, annak ellenére, hogy a szerződésem lejár. Az igazgatónő ezt csupán a szavak szintjén vállalta: azt mondta, nem akar elbocsátani. Ennek ellenére megindult a szervezkedés, viszszahívták a gyesen lévő kolléganőt, akinek a helyén én taníthattam, így jogilag be lehetett tölteni a helyemet.
– A diákjainak mi volt a véleményük erről a helyzetről?
– Egy 18-19 éves embert nem könnyű becsapni, frázisokkal félrevezetni. Az egész iskola diáksága felzúdult: megmozdulást kívántak szervezni mellettem. Lebeszéltem őket erről, mert nem a diákok feladata, hogy megvédjék a tanárukat. Szerintem ez nem is etikus, és nem szeretném a gyerekeket bevonni az ügybe. Pedig igazából róluk van szó, nem rólam. Egyébként több szülő is jelezte, hogy meggondolja, elvigye-e a gyerekét az iskolából.
– Miután ősz óta már nem tanít a gimnáziumban, mivel foglalkozik, folytatta kutatói tevékenységét?
– Februártól sajnos munkanélküli-segélyre szorulok. Jogszerű munkaviszonyom nincsen, de nem vagyok munka nélkül: két kötetemen dolgozom, egyik a Balaton-átúszások történetét feldolgozó monográfia, a másik Sáros megye nemesi szociográfiája lesz. Feleségemmel most várjuk a harmadik gyermekünket. Az egész ügy pikantériája az, hogy amikor tanítottam, két-három kutatói állásajánlatot is kaptam. Akkor hosszasan gondolkodtam az ajánlatokon, de úgy éreztem, hogy a tanítványaim miatt kötelességem maradni. A helyzet most rossznak nevezhető, de mégis azt mondom: egyáltalán nem reménytelen.
Jamie Lee Curtis
Jamie Lee Curtis és Lindsay Lohan már megint nem fér a bőrébe
