Nyelvpolitikai játékok

Nem vitás: zseniális humorista klasszikusunk, Karinthy Frigyes elemében érezné magát a XXI. századi Magyarországon. Nem is annyira a fájdalmas távozása óta eltelt látványos „haladást” tapasztalva – inkább azért, mert egészen bizonyosan nem szenvedne témahiányban. Sőt, olykor irulva-pirulva tapasztalná, hogy az ő kiapadhatatlan abszurd szituációteremtő képességét, megzabolázhatatlan fantáziáját, áradó nyelvi leleményeit valósággal megszégyenítik a píárturbósított közéleti zsargon produktumai. Írónknak ugyanakkor azt is meg kellene tapasztalnia: a professzionalistává fejlődött politikai kommunikáció a saját csúsztatásait, arcátlan magyarázkodásait, mellébeszéléseit (K. F. találó szavával: halandzsáját) a sokkal előkelőbben és hivatalosabban hangzó „nyelvpolitika” terminussal illeti.
Ennek az apokrif szellemi sportnak a legújabb vézna vadhajtása a „kis kuratórium”, amely arra hivatott, hogy megpróbálja elleplezni a rendszerváltozást követő idők legkicsinyesebb politikai paktumát. Tetszenek tudni, arról van szó, hogy a magát jobbközépnek definiáló erő a színfalak mögött feltételezhetően összeborult a saját magát „nemzeti középnek” szólító, valójában a pragmatikus (vagyis nem nosztalgikus) szélsőbalt is integráló politikai konglomerátummal, hogy együttesen tehermentesítsék a legnépesebb ellenzéki frakciót a közszolgálati televízió elnökjelölésének fáradságos, a parlamenti erőviszonyokat leképező missziójától. A valószínűsíthető paktumban érintettek hasztalan magyarázkodnak, hogy az életben nem is látták egymást a Parlamenten kívül – miután a „csonka kuratórium” intézményének ilyen merőben új értelmet adtak, minden átlagos politológiai tapasztalattal bíró választópolgár számára kétségtelenné tették: a „nemzeti közép” alkalomadtán nemcsak hajlandó, de képes is beszippantani az „európai jobbközepet”. Ennek pedig nemcsak az a haszna, hogy idővel esetleg EU-konform nemzeti egységkormány jöhetne majd létre, amely e „kis nagykoalícióval” végképp lezárhatja a kínos és síkos félmúltat (egyszer s mindenkorra véget vetve „a terméketlen kommunistázásnak”), hanem az is, hogy aki önhibájából, a törvényességet és az alkotmánybírósági állásfoglalásokat szűkkeblűen értelmezve ezen a paktumon kívül reked, formálisan és automatikusan „szélsőjobbra tolódik”.
Az „európai jobbközép” alkotmányos elhivatottságra, már-már a haza megmentésére hivatkozik, amikor a választók két-három százalékos támogatottsága mellett akár ötvenszázalékos képviselettel is hajlandó feláldozni magát a tévékuratóriumi elnökségben – felülreprezentálási étvágyuk alapjában véve hasonlatos a megélhetési liberálisok arcpirító koalíciókötési taktikájához. (Kérdés, hogy a kétféle zsarolópozíció között mekkora a szilárdsági különbség.) Az oszd meg és uralkodj atavisztikus elvét alkalmazó posztdiktatórikus ötletgazdák mindenesetre jobban orrontják a veszélyt – ezért dobták be a nyelvpolitikai erőtérbe a „kis kuratórium” fából vaskarikáját. Azt érzik, hogy miután éveken át csonkakuratóriumoztak, most a már sikeresen agymosott nép elfogult jóindulatának tudatában sem asszisztálhatnának ehhez a létszámfeltöltéshez. Ha elismernék a tagadhatatlant, hogy ugyanazt csinálják most, amit korábban (s a választásokon olyannyira jól kamatozóan) kárhoztattak, akkor utólag töredelmesen bocsánatot kellene kérniük Csurka Istvántól és Orbán Viktortól, Lendvai Ildikó médiavirtuóz asszonynak hamut kellene hintenie a frizurájára, Újhelyi István junior médiapolitikus pedig nem kerülhetné el, hogy társadalmi kurátorként szerzett mélységes szakértelmét legalább egy média-gyorstalpaló tanfolyammal is megtámogassa.
A „kis kuratórium” nyelvpolitikai leleményéből K. F. humoristának azt a következtetést is le kellene vonnia, hogy ideje átírnia a Tanár úr, kéremet: a feleléskor mégis inkább egy „kis gúlát” vegyünk csonka gúla helyett; az irredenta csonkamagyarországozás helyett pedig a jövőben a Hofi Géza proletár humoristautód által előszeretettel népszerűsített „kis hazánk” alkalmazandó.
A „békebaljobb” bravúrját kísérő szűzlányos zavar már most is kézzelfogható – a cinizmuson a legdivatosabb kalapköltemény sem segít. Nehéz ugyanis elterelni a figyelmet arról, hogy az első szabadon választott kormány vezető ereje a puszta túlélés érdekében épp most mondja fel a rendszerváltás társadalmi szerződését: nem szövetkezünk azokkal, akik azelőtt diktatúrát csináltak. Akik korábban felmondták e szerződést, szánalmas vazallusokká silányultak – ez vár mindenkire, aki az árokbetemető harci jármű útjába kerül. Ez esetben a csatlósoknak egyéb menedékük sem marad, mint a nyelvpolitika: harsány hadjáratot folytathat például Kuncze Gábor háromnegyedes pártelnök a családon belüli erőszakkal szemben, miközben nyilván nem értesült róla, hogy csapatának eminensei közül legalább ketten bizonyíthatóan érintettek a problémakörben: ám míg Demszky Gábor főpolgármesternek nem jelent áttörhetetlen akadályt egy szeretett női orr, addig Wekler Ferenc házalelnöknek apósi segítséget is igénybe kell vennie a férfias példastatuáláshoz.
Azzal sem lehet jönni, hogy „de hát kit érdekel ez a piti ügy, ki nézi manapság a nemzeti főadót” – a reggeli műsor propaganda-apparátusa hetente teszi közzé, hogy a politikai főműsoridőben a legtöbben. Azonkívül kapós a többi, nézetlen sáv is. Kérdés, hogy az „európai jobbközép” delegáltjai vétót emelnek-e, hogy a „nemzeti közép” kitüntetett propagandistái telehaknizzák a műsorrácsot: P. F. bulvárfőszerkesztő B. A. műsorvezetőt szerkeszti; Sz. P. liberális rovatvezető épp úgy számlázhat, mint A. E. reformkommunista vezércikkíró; V. I. nárcisztikus öninterjúvoló nemcsak közszolgálati moderátorként és kereskedelmi humorzsákként tűnik fel, hanem újabban – L. L. csíkosgatyás trombitás oldalán – adófizetői pénzből finanszírozott dáridókonferansziékért is; a köztiszteletben álló V. T. sportfőnök pedig F. S. többszörösen bukott showman magánbulijához adja az arcát és számlaszámát…
A dolgok békebaljobbos elintézése volna, ha néhány „európai jobbkezes” kliens is műsoridőhöz jutna – bár összeférhetetlenségi gondok enélkül is adódnak. Nemcsak arra gondolhatunk, hogy Peták István újdonsült kurátor vajon felelősséggel tud-e szavazni például olyan kérdésekben, amelyek az ő tévéelnöki regnálását is érintik – de az erkölcsi minimumnak engedelmeskedve nyilván azonnali hatállyal le kell venni műsorról máskülönben kiváló és hézagpótló sorozatát, a Szent István-vándorlást is (vagy pedig átkeresztelni Szent Péter-vándorlásra). További gondokat okoz, hogy lehet-e negligálni a törvényt, hogy az újra nem jelölhetőeket csak azért is újrajelöljük – de hát ennek a sanyarú megoldásnak nem csupán a megélhetési kurátorkodás, de a vészes káderhiány is oka lehet.
Ha nyelvpolitikailag esetleg semmi gond nincs is a „piszkos kurátorokkal”, matematikailag mindenképpen aggályos a dolog. A matematika állítólag a legegzaktabb tudomány (egyesek szerint csak a zene versenyezhet vele): nehéz hát megmagyarázni, hogy ha egy nem egyenlő kettővel, akkor legyen inkább egyenlő néggyel. A lelkünket kitettük, hogy jogrendszerünket harmonizáljuk az áhított unióéval, s a legfontosabbat elfelejtettük: az egyszeregyet meg az összeadás szabályait is eurokonform módon kell használnunk.