Oda a dicsőség?

Az Egyesült Királyság közelmúltjában kétségkívül Margaret Thatcher viszi el a pálmát, ha a miniszterelnöki hatékonyság mércéjének a hivatalban töltött időt tekintjük. Sokáig azt hihettük, hogy Tony Blair lép a Vaslady örökébe, hiszen ő volt az angol történelemben az első munkáspárti miniszterelnök, aki két egymást követő ciklusban is többséget szerzett az alsóházban. Úgy tűnhetett, hogy Blair „életfogytiglan”, de legalábbis sok cikluson átívelő kormányzásra ítéltetett. Népszerűségét bátor kezdeményezéseinek, úttörő tetteinek köszönhette – decentralizációs felfogását követve áldását adta a skót parlamentre és a walesi nemzetgyűlésre, békét teremtett Észak-Írországban, külpolitikája roppant sikeres és hatékony. Mind ez idáig, tegyük hozzá, hiszen az iraki háború súlyos kormányválságba sodorta a munkáspárti kabinetet.
A brit polgárok jó ideje értetlenül figyelik, hogy miniszterelnökük euroatlanti felfogása hogyan torzult az amerikai szövetséges iránti kritikátlan és feltétel nélküli ragaszkodássá. A NATO berkein belül Blair az Egyesült Államok legfőbb szövetségese; a brit kormány kezdettől fogva támogatta a Bush-doktrína legfőbb tételét, a világterrorizmus elleni megelőző csapás gondolatát. Ezzel a magatartásával Tony Blair megnyerte a csatát, de elveszítette a háborút, hiszen rövid távú célokra, beláthatatlan következményekkel járó presztízsgyőzelemre váltotta nemzetközi tekintélyét és az ország hosszú távú érdekeit. Nem csoda, hogy fokozatosan saját pártja is kihátrál személye mögül, az alsóházban is csak az ellenzéki konzervatívok szavazataival tudta biztosítani háborús elképzeléseit. A miniszterelnök áldhatja szerencséjét, hiszen a tory ellenfél történelmi mélyponton van, saját pártjában pedig nincs hozzá fogható képességű és tekintélyű politikus.
Mindezek ellenére Blair nem lehet nyugodt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a munkáspárti „pártütés” óta mintha nem találná helyét és szerepét. Az egyébként jó megjelenésű, nagyszerű szónoki képességekkel bíró miniszterelnök nyilvános megszólalásaiban, nyilatkozataiban már-már önmaga árnyéka – megfogalmazásai közhelyesek, üzenetei mindössze retorikai értelemben különböznek az amerikai szövetségesétől.
Korai lenne még Tony Blairt leírni, de tagadhatatlan, hogy az iraki háborúval az ő pályafutásában is végérvényesen lezárult valami. Még akkor is így van ez, ha az utóbbi napokban – nyilvánvalóan a harctéri hírek hatására – támogatottsága érzékelhetően növekedett. A brit társadalom talán a miniszterelnök „ártatlanságába” vetett hitét fájlalja a leginkább, s ennek következményei ma még kiszámíthatatlanok.