Pofonok völgye

Izgatottan fürkészték a hegyoldalt a roma család tagjai. Mindnyájan ünneplőben, kikenve-fenve, bodorítva – hihette volna a szemlélő, hogy a Messiásra várakoznak a Gellért fürdő bejárata előtt. Ahogy teltek-múltak a percek, úgy lettek egyre türelmetlenebbek. S aztán egyszer csak fellélegeztek, mert megjelent, akire vártak: egy hátrafésült hajú, fehér homlokú, bibliai arcú leányzó. Földig érő, fekete ruhája alatt fehér csizmát viselt, szeme mint az ékkő, ajka vérbő; ötéves forma kisfiút vezetett.
Amikor a leány a családtagokhoz ért, az anyja rámordult:
– Hol csavarogtál? – kérdezte visszafojtva. Aztán kitört, mint a vulkán: – …ni voltál? – És akkora pofont húzott le a lányának, hogy az térdre esett a földön. A leány hangtalanul vette tudomásul a pofont, de amikor visszaegyenesedett, az apja a másik oldalról dörgölt be neki.
– Bibas – mondta; így nevezi a cigány zsargon az ostoba jövevényt; és köpött egyet. Az emberek visszahőköltek a járdán, és bámulták, mi történik. A feszültség pedig nőttön-nőtt. A nagyfater is úgy érezte, móresre kell tanítania az unokáját, ezért aztán megéreztette vele a keze súlyát. Ó, fatimai Mária, ne hagyj el! Jött a nagymuter. Forrt benne a lélek.
– Te kis luvnya – csúszott ki a száján, avval megmarkolta a lány sörényét, mint a tornatanárok, ha a tilalmasba tévedt nebuló előkerül. Végül mégis elengedte, de jussául egy pofont kent le neki. A testvérek sem akartak kimaradni a családi muzsikálásból. Ők is elhegedülték a lányon a Szent Dávid nótáját. A fiatalabbik bátyja néhány méteren át maga mellett vonszolta a húgát, mígnem hirtelen, a másik kezével, akkorát sózott az arcára, hogy az emberek már nem állták meg szó nélkül.
– Nem szégyellik magukat, egy a hét ellen! – mondta egy pókhasú öregember, aki a gőzből jöhetett. Nem kapott feleletet.
Az idősebbik fiú is beleringatta már magát az ítélőmester szerepébe, és mint egykoron Papp Laci, elindította a balt. Mindjárt el is eredt a leány orra vére. Ó, lourdes-i Mária, ne hagyj el! Addigra egy rendőr is előkerült, de a többi járókelővel együtt csak bámulta a verekedőket, és távol tartotta magát tőlük.
– Miért nem választja szét őket? – kérdezte egy idős asszony. A rend őre, akinek a legnagyobb ádámcsutkája volt Buda-szerte, nyelt egyet, kihúzta magát, és orrhangon azt bömbölte a levegőbe: – Belügy, emberek! Belügy! – Itt szünetet tartott, majd így folytatta: – Nem keveredünk a politikába bele…
A következő pillanatban az ötéves forma fiúcska, aki eladdig tétlen szemlélője volt a történteknek, jobb csőrrel bokán rúgta a nővérét. Ó, monserrati Mária, ne hagyj el! De ezt már a családfő is megelégelte és kiadta az ordrét:
– Dzsaljunk odébb! – És ahányan voltak, annyian beszálltak egy ócska Chevroletba. Hárman előre, öten hátra. A fehér homlokú, bibliai arcú leány hátra, a két fiútestvére közé. A főnök gázt adott, és hegynek menet megindult az autó.
– Dzsaljunk mi is odébb, emberek – mondta a rendőr, és úgy nyújtogatta a nyakát, mint akinek szorít az inggallérja.