Posztkommunista rutin

Tavaly ősszel lapunk hírt adott arról, hogy a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettese, Ara-Kovács Attila aláírta a Demszkyre szavazunk című fizetett politikai hirdetést, és ezzel megsértette a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvényt, amely világosan leszögezi: „A köztisztviselő párt nevében vagy érdekében közszereplést nem vállalhat.” Ara-Kovács Attila az SZDSZ A korszakváltás programja című iratának társszerzőjeként már bizonyította pártelkötelezettségét, Demszky Gábor melletti agitációjával azonban túlságosan is messzire ment. A demokratikus közvélemény joggal várhatta el Kovács László külügyminisztertől, hogy tegyen rendet a Bem rakparton, a törvény betűjéhez híven a vétkest távolítsa el a Külügyminisztériumból. Aligha meglepő, hogy az eltelt fél év semmilyen fordulatot nem hozott az ügyben, Ara-Kovács ma is főosztályvezető-helyettes, legjobb tudomásunk szerint semmilyen vizsgálatot nem indítottak ellene.
2003-ban bevett és helyénvaló szokás hazánkban, hogy a törvényeket a demokratikus berendezkedés díszleteinek, kellemetlen tehertételnek tartják a hatalmon lévők. A szocialista elit kormányzása minden tekintetben igazolja a mondást: semmit nem tanultak, és semmit nem felejtettek. Egyre több botrány kering Kovács László minisztériuma körül, a szemlélőnek joggal támadhat olyan érzése, mintha időutazást tenne a múltba, a Kádár-korszak politikai boszorkánykonyhájába. A választások után eltávolították a nekik nem tetsző szakembereket, a lefokozások és áthelyezések háromnegyed éve folyamatosak. A Külügyminisztérium ötvenfős vezetői karában már csak mutatóban akadnak olyanok, akik az Orbán-kormány alatt kapták kinevezésüket. A politikai tisztogatások tehát zajlanak, jóllehet Kovács László többször is kijelentette, hogy meggyőződése, világnézete miatt senki nem szenvedhet hátrányt a minisztériumban.
Nemrég eljutott hozzánk egy levél, Kovács László pártállami gondolkodásának és módszereinek ékes bizonyítéka. A külügyminiszternek tanúként kellett volna megjelennie egy nyilvános perben, amelyet egy általa elbocsátott főosztályvezető indított a Népszabadság ellen. Az illető joggal kifogásolta, hogy a szocialista napilap vádló írással járult hozzá emberi és szakmai tisztességének lejáratásához, végső soron elbocsátásához. A perben ismert közéleti emberek, politikusok is tanúskodtak, a polgári oldalon sokan gondolták úgy, hogy – állampolgári kötelezettségüknek eleget téve – ezzel is segítik a bíróság munkáját. Nem így Kovács László, aki január 30-án a következő – frappánsnak éppen nem nevezhető – levéllel mentette ki magát:
„Szeretném tájékoztatni Tisztelt Bíróságot, hogy a fenti számon folyó polgári peres eljárásban 2003. február 3-án megtartandó tárgyaláson, halaszthatatlan közfeladatom ellátása miatt, nem áll módomban megjelenni. Kérem ezért a Tisztelt Bíróságot, hogy a szóban forgó tárgyaláson tanúként való meghallgatásomtól szíveskedjék eltekinteni. Tanúzási kötelezettségemnek azonban eleget kívánok tenni, ezért a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 176. § (1) bekezdése alapján kérem a Tisztelt Bíróságot, hogy a tanúként való meghallgatásomra (…) egy előre meghatározott időpontban, munkahelyemen, a Külügyminisztérium épületében (1027 Budapest, Bem rakpart 47.) kerüljön sor. Tisztelettel: Kovács László.”
Kovács László pártállami gondolkodásmódja nem pusztán önkényes retorikai fordulat. Aligha nevezhető normális eljárásnak, hogy egy jogállamban a külügyminiszter magához kéreti a független magyar bíróságot. Ráadásul a hivatkozás is sántít, hiszen a kovácsi kérelemben citált törvény csak annak a tanúnak ad lehetőséget az otthoni vagy munkahelyi meghallgatásra, aki „agg kora, betegsége, testi fogyatkozása vagy más ok miatt a bíróság előtt nem jelenhetik meg”. Az 1952. évi III. törvény kommentárjának hivatkozása bezárja az utolsó jogi kiskaput is, hiszen csak a konzuli tisztviselőnek teszi lehetővé, hogy a bíróság lakásán vagy a konzuli képviseleten tanúként meghallgassa. A törvény tehát nem mentesíti azokat, akik nem érnek rá, esetleg a saját irodájukban érzik magukat biztonságban. Így gondolhatta ezt a bíróság is, hiszen a levél ismertetése után a következő tárgyalásra is megidézte a minisztert. Kovács Lászlónak meg kell jelennie a bíróság előtt, különben pénzbüntetésre ítélik, ha tovább makacskodik, még elő is vezethetik. Akkor pedig késő lesz agg korára, betegségére, testi fogyatkozására hivatkozni.
Kovács László káderpolitikája jellegzetesen a rendszerváltozás előtti kézi vezérléses módszereken alapul. Nem csoda, hogy a Külügyminisztérium állományában egymás után tűnnek fel az egykori MSZMP külügyi osztályáról jól ismert arcok. A pártelnök olykor még a karrierdiplomaták rovására is előnyben részesíti megbízható embereit. A Külügyminisztériumi Dolgozók Önálló Szakszervezetének elnöke, Torzsa István 1978 óta dolgozik a Külügyminisztériumban, Gáspár Sándor tanítványaként pontosan tudja, mikor van ideje a szólásnak, s mikor kell hallgatásba burkolóznia. Az előző ciklusban – írásban és szóban – állandóan a dolgozói érdekvédelemre hivatkozott, amióta azonban Kovács Lászlóék birtokba vették a minisztériumot, mintha kifogyott volna az érvekből. Hallgatott akkor is, amikor politikai okok miatt elbocsátottak és ellehetetlenítettek külügyminisztériumi dolgozókat. A szocialista elit most azzal szeretné honorálni szolgálatait, hogy dél-koreai nagykövetté nevezi ki. Torzsa István – különféle szorzókkal és hazai fizetése változatlan folyósításával – havonta nettó másfél millió forintért védené a munkásérdekeket az ázsiai országban. Védené, így feltételes módban, mert Torzsa Istvánnak a külügyi bizottság keddi ülésén bizonyítania kell szakmai és emberi kvalitásait, politikai tisztességét. Könnyen meglehet, hogy a meghallgatáson Szöul helyett Phenjanra módosítják majd diplomáciai állomáshelyét, hiszen Torzsa István közismert Észak-Korea-szakértő, aki Kim Dzsong Il megnyugtató közelségében sokat tehetne a munkásdemokráciáért. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy jogállamban a szakszervezeti vezető magától értetődően lesz-e nagykövet. Az ilyen és ehhez hasonló ügyek miatt a Magyar Köztársaság a kvázidemokráciák sötét világába tart, s a rendszerváltozás alapértékei kerültek veszélybe hazánkban.
Ara-Kovács Attila és Torzsa István ügyei azt bizonyítják, hogy a szocialistáknak már semmi nem szent. Szemet hunynak a köztisztviselői törvény megsértése felett, packáznak a független magyar bírósággal, hatalmas kegydíjakért zsíros álláshoz juttatják egymást. A Külügyminisztériumban állandó a bizonytalanság, leginkább azoknak van okuk a félelemre, akik pártoktól függetlenül, szakmai alapon látják el munkájukat. Márpedig mindennemű magyar külpolitikának az ilyen szakemberek jelentik a fundamentumát, ha őket is elhallgattatják, egyszer arra ébredhetünk, hogy az egész magyar diplomácia nem más, mint posztkommunista rutineljárás.