Sajtó! Szabadság!

Bő másfél évszázaddal Táncsics börtönének megnyílása után divat lett mostanában mifelénk mindenféle díjakat adni a sajtó képviselőinek. Pontosabban a baloldali sajtó képviselőinek. Merthogy 1947 óta nálunk egyvégtében ők a sajtószabadság letéteményesei. Aki meg nincs velük, az nincs.
Mifelénk ilyentájt, március idusán ez olyanformán történik például, hogy Medgyessy Péter, a fedőfoglalkozásaként jelenleg miniszterelnökként szorgoskodó lobbifenomén – Görgey Gábor ideiglenes kultuszminiszter kíséretében – elmegy a Pilvaxba Szabad Sajtó-díjat osztani. S ha már ott van, az alkalmat megragadva ki is jelenti, hogy „ma sehol, senkinek nem kell félnie attól, hogy saját magát vállalja”. Ami nyilván igaz is, feltéve, hogy az illető – amennyiben történetesen az ellenzék híve – otthon, hangszigetelt és elfüggönyözött szobájának sarkában megbújva vállalja a meggyőződését. Medgyessy azt is elmondja: „A Magyar Köztársaság mai kormánya garantálja, hogy mindenki a saját elvei szerint élhessen”. Amely mondatban a „mai” szó nyilvánvalóan azon esetek tömkelegére utal, amikor 1998 és 2002 között rohamrendőrökkel verették szét a tüntetéseket, valamint kéthetente indítottak felségárulási pereket „orbánviktorozásért”, Kende Péter felnégyelt testének darabjait meg a négy legnagyobb város kapujára tűzve tették közszemlére elrettentés gyanánt. S miután jólesően kiszónokolta magát, Medgyessy kiosztja a díjakat. Többek között önmaga egyik tanácsadójának, Galló Bélának, valamint – csak a kiegyensúlyozottság végett – a Klub Rádiónak is, amelynek legnépszerűbb műsorában a telefonálók a bülbülszavú Bolgár György segédletével küldhetik el a sunyiba Orbánt.
Aztán itt van még a Joseph Pulitzer-emlékdíj is, amelynek körülbelül annyi köze van az igazi Pulitzer-díjhoz, mint ha én megalapítanám a Nobel-emlékdíjat, és odaadnám Bayernek. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Pulitzer-emlékdíjat nagy néha olyanok is megkapják, akik nem egyértelműen a baloldal sajtócsahosaiként építgetik karrierjüket – ezúttal például a remek iróniájú tárcaíróként jeleskedő Molnár Erzsébet, valamint az értékes szocioriportokat jegyző Romhányi Tamás is a díjazottak között szerepel. Az már csak apró szépséghiba, hogy a jutalmazottak rendszerint egytől egyig a Népszabadság, a Magyar Hírlap, az Élet és Irodalom vagy valamely hasonló irányultságú sajtótermék szerzőiként munkálkodnak. Azonban a Pulitzer-emlékdíj idei átadásából talán minden eddiginél jobban kisejlik, hogy a kurátorok – köztük Bárándy Péter igazságügy-miniszter – az újságírásnak mely formáját tekintik okvetlenül kitüntetendőnek. Ugyanis internetes újságírás kategóriában ezúttal az a Tóta W. Árpád kapta meg az elismerést, aki az Index honlapján közölt jegyzeteiben rendre olyan hangnemet üt meg, hogy hozzá képest dr. Kende már-már a kiegyensúlyozottság és a jó ízlés bajnokának tűnhet. Tóta munkásságának szemléltetésére e helyütt legyen elég annyi, hogy tegnapi jegyzetében lapunk szerzőjét, Torkos Matildot mint „transzvesztita táncsicsot” emlegeti (így, kis betűvel), valamint arról szónokol, hogy jobban tette volna, ha „lesz…ja, ki milyen akciós termékkel próbálja egybefóliázni ’48-at”.
Mostanság tehát ilyeténképpen fest mifelénk a sajtószabadság. Azonban végezetül hadd osszak meg egy titkot az olvasóval: én rájöttem, mit értenek a sajtószabadság szó alatt a fentebb említett díjakról döntő kurátorok. A lényeg egyszerű: a sajtónak csupán azon képviselőit szabad díjazni, akik, ha most nem 2003-at, hanem 1953-at írnánk, teljes meggyőződéssel köszöntenék egymást imigyen: Szabadság!