Szövetségesek-e még a szövetségesek?

Kovács Imre népi író és politikus március 10-én lenne 90 éves. 1913-ban született a Fejér megyei Alcsútdobozhoz tartozó Felsőgöböljáráspusztán. Ám csak 67 és fél esztendő adatott neki, ugyanis 1980. október 27-én elhunyt egy New York-i kórházban. Harmincnégy éves múlt 1947 őszén, amikor menekülni kényszerült hazájából, tehát élete második felét, alkotói korszakának hosszabb szakaszát emigrációban élte le. Bár leghíresebb műveit (Néma forradalom, Magyarország megszállása) olvashatjuk idehaza, s egy szerény publicisztikai kötetét is megjelentették (Népiség, radikalizmus, demokrácia, 1992), életműve nagyobbik része csak könyvtárakban hozzáférhető, sokszor csupán mikrofilmen vagy enyészetnek indult fóliánsokon. Nincs még egy olyan szerző a népi táborból, akinek életművével hozzá hasonlóan mostohán bántak volna Magyarországon. Pedig munkásságának dimenziói páratlanok. Életében megjelent írásainak száma – köztük húsz könyv – közel kilencszáz.
Vázolhatnánk életét, sikereit, csalódásait, szerepét a magyar politikában itthon és hűségét hazájához idegenben. Mégsem tesszük, mert legalább most van alkalmunk egy elemzését közölni. Az itt olvasható külpolitikai kommentár a torontói Kanadai Magyarságban jelent meg 1980. június 14-én. Kovács Imre élete utolsó két évtizedében elsősorban politikai elemzőként tevékenykedett. A cikk kiválasztásának indokolására – úgy hisszük – nincs a jelenlegi nemzetközi helyzetben különösebb szükség. Bizonyítja vele a szerző a kései utódoknak, hogy nincs új a nap alatt. A nemzetközi politika hullámzása időnként kísértetiesen hasonló gondokat vet fel, még ha a politikai valóság közege megváltozik is. Nemzetek, politikusok, érdekek viszonya egymáshoz közel negyedszázada is ugyanazokat a reflexeket, viszonyulásokat hozta a felszínre, mint napjainkban.
Szabó A. Ferenc

Jimmy Carter Fidel Castróval beszélget egy barátságos amerikai–kubai baseballmeccs után. A volt amerikai elnök ma bírálja utódja, George W. Bush külpolitikáját, ám korábban neki is meggyűlt a baja Európával „cikcakkos vonalvezetése” miatt
---------------------------------------------------------

Washington többé nem áltathatja magát azzal, hogy feltétlenül számíthat Nyugat-Európa megértésére és követésére; mint ahogy Nyugat-Európa sem biztos az Egyesült Államok feltétlen és a végsőkig menő támogatásában. Enyhébb minősítéssel „törékenynek” nevezik az egykor szoros, baráti és szilárd viszonyt; de hallani olyan véleményt is, hogy a partnerségnek vége, és ki-ki megy a maga útjára. Pontosabban az USA-nak nincs hova mennie, de Nyugat-Európa esetleg megpróbál kijönni Moszkvával, mert hovatovább mást már nem tehet.
De hát valóban ide jutottak volna a szövetségesek, vagy csupán átmeneti válságról van szó, amit még rendbe lehet hozni?
Egy bizonyos, a bizalmi válság létezik, ami a nyelvöltögetéstől és taktikai mozdulatoktól veszélyes stratégiai fontolgatásokig elég széles sérelmi területet ölel fel. Még azt is le lehet nyelni, amikor a holland külügyminiszter keserűen kijelenti, miért zsörtölődik Amerika, hogy nem értik meg az európaiak, hiszen nincs mit megérteniök. Nyílt utalás arra, hogy Amerikának nincs külpolitikája. Az is menthető, amikor általánosságban kifogásolják Carter cikcakkos vonalvezetését, mert az elnök valóban határozatlan, kiszámíthatatlan és koncepciótlan; de azt annál nehezebb megérteni, hogy miért nem hisznek és bíznak Amerikában, amikor változatlanul még mindig a biztonságuk legfőbb őre, védelmük legfontosabb és majdcsak hogy egyedüli támogatója.

Súlyosabb jelenség a titkolódzás egymás előtt, mi több, egymás átejtése jelentéktelen előnyökért. Az utóbbi hetekben két kirívó eset illusztrálta a bizalmatlanság emelkedő hőfokát. Carter megtiltotta akkori külügyminisztere, Cyrus Vance jelenlétét Bécsben az osztrák államszerződés 25. évfordulóján, nehogy titkos terve szerint Gromikóval tárgyalhasson. Az új külügyminiszter, Edmund Sixtus Muskie viszont éppen azért ment Bécsbe, hogy a szovjet külügyminiszterrel találkozhasson egy kiadós „párvívásra”.
Muskie tárgyalásait előzetesen nem beszélték meg a szövetségesekkel, amiért megorroltak, a franciák méltatlankodtak a legjobban, de még el sem ült a vihar Bécs miatt, máris jelentették, hogy Giscard francia és Brezsnyev szovjet vezetők Varsóban találkoztak és hosszasan tárgyaltak, amiről szintén „elfelejtették” előzetesen értesíteni a szövetségeseket. Mindkét esetben amerikaiak és franciák kölcsönösen azzal mentegetőztek, hogy féltek a másikuk locsogásától.
Bizarrul hatott Anglia visszakozása az iráni szankciókkal kapcsolatban; először az angol kormány lelkesen helyeselt, aztán a parlament nyomására visszakozott, s csak új kereskedelmi ügyletektől tartózkodik. Washington felháborodására Carrington külügyminiszter az ügyet „mellőzhetőnek” minősítette, de azért élesen visszavágott, amiben igaza volt. Az észak-írországi rendőrségnek Anglia háromezer Ruger gyártmányú gyorstüzelő fegyvert akart vásárolni Amerikában, de a kongresszus megakadályozta, méghozzá az ír „lobbi”, a kijárók sugalmazására. Anglia igen kínos helyzetbe került, mert ugyanakkor az amerikai írek nagyarányú fegyvercsempészéssel ellátják az ír felkelőket az igen hatékony és félelmetes M–60 géppuskákkal. A kölcsönös sérelmet nem lehet elütni azzal, hogy egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, mert Angliában is, az USA-ban is kormány és parlament, illetve kongresszus még sincsenek annyira elkülönülve egymástól, hogy ne lehetne a kezdeményezéseket és az akciókat egyeztetni.
Anglia a kisebb-nagyobb kellemetlenségek ellenére Amerika legjobb barátja, a második világháborúban is eleget zsörtölődtek, éppenséggel civakodtak, a háború után is sokszor összekaptak, de azért nehéz helyzetekben, veszélyes időkben mindig megértették egymást, és közösen cselekedtek.
Franciaország renitenskedése sokkal komolyabb, mert veszélyezteti a nyugati szövetség létét. Bent van ugyan a NATO-ban, de katonai együttműködése korlátozott, ami azért nem jelenti a francia kézfeltartást. Ellenkezőleg, Franciaország egymagában is ütőképes, legalábbis az akar lenni, nehogy a végzetes órában, szovjet támadáskor csalódottan kelljen tapasztalnia, hogy Amerika cserbenhagyta. A francia hadsereg rendelkezik olyan nukleáris ütőerővel, ami a győzelemhez talán kevés, a megtorláshoz, ha kisebb skálán is, azonban elég.
A franciákat már jó ideje zavarja, hogy Amerika rendszerint és látszólag érettük és nem velük dönt, elsősorban a Szovjetunióhoz kapcsolódó kérdésekben. Azt hiszik, itt az ideje a vezető-vezetett alárendeltséget a partnerség mellérendeltségével felcserélni, különben csak másodrendű és kétes értékű hatalmakkal veheti körül magát Amerika, ha még maradt elég hitele ahhoz is. Különösen irritálja, mi több, nyugtalanítja a franciákat, hogy a fölébük tartott interkontinentális hadászati nukleáris ernyő, ami egyben a détente [enyhülés] biztosítéka, nem elégséges, ugyanakkor lyukacsos is. Nem kételkednek Amerika katonai erejében vagy felkészültségében, Washington elhatározottságát illetően vannak aggályaik. Kifogásolják Amerika pénzügyi politikáját is, amiért értéktelen dollárral árasztja el a világot ahelyett, hogy igyekezne visszaállítani a dollár értékét, vele hegemóniáját, ami a legjobb, legmodernebb fegyvereknél is biztosabb „ernyő” és védelem lehetne.
Legesleginkább azonban Helsinkit képtelenek a franciák megbocsátani Amerikának, legalábbis a gondolkodó és koncepciózus franciák. Nem értik, miért kényszerítette rá Washington a helsinki egyezményre Nyugat-Európát, amikor az ötvenes évektől ellenállt minden szovjet kísértésnek, ami a „biztonság” és a „békés együttműködés” szólamaival finnlandizálására törekedett. Józan francia vélekedés szerint a helsinki egyezmény, hivatalosan a „végső aktus” valójában Európa (Nyugat- és Kelet-Európa) kapitulációját jelenti. Megerősítette a kontinens kettéosztását és területi megcsonkítását, aminek ellenében se a biztonságát nem élvezheti, hiszen a szovjet SS–20-as rakéták be vannak irányozva a nyugat-európai városokra, ipari és katonai központokra; az együttműködés meg csak odáig terjed, ameddig a Szovjetunió érdeke megkívánja.
A nyugat-európai aggodalmaskodások az amerikai globális stratégia hiányából fakadnak. Még mindig hiszik, hogy az USA globális nagyhatalom, csak éppen nincs globális stratégiája és geopolitikai szemlélete, ami kisebbrendűségi helyzetbe nyomta a Szovjetunióval szemben. A nyugat-európaiak jól tudják, hogy könnyen elveszthetik a játszmát a kontinensen kívüli szovjet terjeszkedés sikerével, a mind határozottabban kirajzolódó szovjet agresszió átkaroló és bemattolásra törekvő mozdulataival. A döntő ütközetet nem okvetlenül a lengyel–német platón vívják meg, Nyugat-Európa sorsa eldőlhet Ázsiában, a Közép-Keleten, Afrikában vagy Dél-Amerikában.

Nem csoda, hogy a hajlam a semlegességre növekszik, ami a nyugatnémet magatartásban már-már kihívóan érződik. Schmidt kancellár tisztában van Nyugat-Németország biztonságának legfontosabb tényezőjével: Amerika elkötelezettsége megvédésükre. Pártja, a nyugatnémet szociáldemokrata párt balszárnyában (a kereszténydemokraták gúnyosan a „moszkvai frakció”-nak csúfolják) erősödik az a felfogás, hogy el kell szakadniok Amerikától, és valamiféle egyetértésre, ha nem éppen együttműködésre kell jutni a Szovjetunióval.
A pártelnök és volt kancellár, Willy Brandt még csak azt hangoztatja, hogy a világ mai állapotáért Amerika és a Szovjetunió a felelős, de Günter Grass, az ismert regényíró Schmidt kancellárhoz írt nyílt levelében a teljes szakítást követelte Amerikával. Az egyik baloldali szociáldemokrata exponens, Klaus Thüsing helyeselt, hogy végre valaki „ki merte mondani, ami sokak szívét nyomja”; de hát ő arról nevezetes, hogy irodájában a falakat Che Guevara, az egyik vérengző iráni ajatollah és hasonló „hősök” képei díszítik.

Schmidt kancellár megleckéztette Günter Grass elvtársát, hogy levele elfogadhatatlan, kiegyensúlyozatlan és egyoldalú, ami nem sokat jelent, mert avantgárd színházakban az előadások végén proklamációként felolvassák. A balszárny kétértelmű megnyilatkozásai (elismerik Amerika érdemeit) sem hagynak kétséget afelől, hogy viszonyuk rendezését a Szovjetunióval mindennél fontosabbnak tartják. Schmidt kancellár egyetlen reménye, bármily furcsán hangzik is, hogy az októberi választáson ne kapjon többséget (nincs is rá esélye), mert akkor változatlanul meg kell osztania a kormányzást a szabadságpárttal, amivel mérsékelheti a balszárnyat; különben a „balosok” fejére nőnének elfogadhatatlan nézeteikkel és követeléseikkel.
A baloldal Nyugat-Európában Carter „kalandorpolitikájával” érvel, hogy az harmadik világháborúhoz vezethet; felfogásuk szerint a détente folytatása az egyetlen lehetőség, amire viszont a szovjet politika és agresszió ellenzői azt mondják, hogy önmagában is finnlandizálódás előkészítője, ha nem éppen a folyamata!
(Kanadai Magyarság, 1980. június 14.)

Március 9-én 11 órakor utolsó hazai lakóhelye, az V. kerületi Nyáry Pál utca 4. számú ház falán található emléktáblánál a Kovács Imre Társaság megemlékezést tart.