Város

A nagy hóesés után Budapest megszépült, egy-két napig csendesnek és békésnek tűnt, mostanra azonban a még megmaradt, és időközben megfeketedett hómaradványok alól lassan újra kibontakoznak a romlás virágai, a mérhetetlen sok szemét, a szívbe markoló lepusztultság. Ilyen mocsok még soha nem borította be ezt a várost. Piszkosak a villamosok ablakai, piszkosak a lépcsők, aluljárók, kapualjak, az utcákon virul az eldobált szemét, minden üres telken bűzlik az odahordott hulladék. Budapest talán még soha nem mutatott ilyen lehangoló képet, még soha nem volt ennyire igénytelen a lakóival szemben.
Olyan a város, mint egy szellőzetlen és takarítatlan szükséglakás.
A minap egy frissen bepucolt újpesti ház falán festékszóróval felvitt vérvörös feliratot láttam, egy kiéhezett lovag fájdalmas jajkiáltását: KÍVÁNOM A TESTED, CSÖPIKE! A falrondítás ellenére azt mondom, üdítő kivétel ez a felirat, mert legalább egészséges üzenetet közvetít, nem úgy, mint az egész várost behálózó festékszórócsíkok, amelyek – mint valami XXI. századi turistajelzés – végigfutnak a házfalakon, tömegközlekedési járművek külsején és belsején, az üléseken, és olykor a kirakatüvegeken. Ebben persze már a szellemi lepusztulás jelei is felfedezhetők, mert néhány éve még lehetett ilyeneket olvasni: SZERETEM A BITLISZT, UFÓ VAGYOK, FRADIKA KIRÁLYSÁG, vagy az angolszász kultúrkör termékenyítő hatására, annak jeleként, hogy végre kezdünk kitörni a kelet-európai sötétségből: CANNIBAL CORPSE, FAKE ME.
De már a graffiti se a régi.
Furcsa módon még politikai üzenetek sem jelennek meg a házfalakon, ami azért érdekes, mert a politika soha nem hatotta át anynyira a mindennapokat, mint manapság. De úgy látszik, mégsem hatja át annyira, hogy a városi sivatagban csapásoló ember üzenni akarjon. Valamiért már ehhez sincs kedve, csak a keze nyomát akarja otthagyni a városon, amelyet valaha a Duna gyöngyszemének neveztek, ahol egykor Krúdy léptei kopogtak, ahol Ady meglovagolta az Operaház előtti szfinxet, s ahol Kosztolányi az Üllői úti fákról énekelt.
Nem énekel itt már senki.
„Haldoklik a sárgult határ, Üllői úti fák.”
Az utakat sebek borítják, éles szélű, amorf lyukakat rágott a bánatos idő az aszfaltba, a Közép-Európa legdrágább benzinével megtankolt autók hektikusan kerülgetik a naponta szaporodó tengelytörő csapdákat, miközben talán éppen a postára igyekszenek, hogy a kiküldött csekken befizessék az esedékes súlyadót. A kutyapiszok-szőnyeggel borított járdák és a kutyapiszok-koszorúba ágyazott parkolóórák környékén sem derül az ember jobb kedvre. Úton, útfélen undor és enyészet. Miközben ezeket a sorokat írom, éppen arról beszél a rádió: Bécsben kínosan ügyelnek arra, hogy azonnal kijavítsák a két centiméternél mélyebb kátyúkat, ha kell, egész éjszaka dolgoznak, de a parkolóhelyeket is folyamatosan megszabadították a hótól, máskülönben a városnak semmilyen jogalapja nem lenne parkolási díjat szedni. Ez a fajta korrekt és emberbarát gondolkodás Budapesten ismeretlen. Itt az autós négykézláb mászik a jégen a kocsijához, amely óránként kétszáz forintért állt az utcán, ahol egy lapát havat se dobtak félre, csak a pénzt szedték.
Zsebmetszés – legyint a pest-budai polgár, aki a saját bőrén érzi az új idők új szelét.
A városától lélekben elszakadni akaró városlakó lecsavarja a Coca-Cola „Rezegj rá” feliratú kupakját, kiissza a nedűt, az üveget pedig undorral a háta mögé repíti. Nesze város, vigyed, egyed, emészszed! Ne becsüljük le ezt a mozdulatot, mert abban minden benne van. Az bizony árulkodik, kódolva van benne korunk üzenete, miként a szakadozott aszfalton pattogó műanyag palackban is. Ahogy pörög, gurul, majd elhal. Odafekszik a többiek mellé.
Azt se tudja, hogy nekünk itt világvárost építenek.