Végtelen történet

Idézgetik Princz Gábort, és ezzel párhuzamosan ő is idézget. Nem ok nélkül teszi, hiszen az általa több helyen citált KEHI-jelentés súlyos megállapításokat tartalmaz a Postabank konszolidációjára vonatkozóan, és – a bankár állítása szerint – új megvilágításba helyezi az ügyét. Ugyanakkor több szépséghibája is van a dolognak. Az első mindjárt az a nyilvánvaló tény, hogy a 2000 elejére datált jelentéstervezet és Princz Gábor egykori tevékenysége között a leghalványabb összefüggés sincsen: a bank horribilis méretű veszteségeit ugyanis nem a konszolidáció, hanem az azt megelőző felelőtlen gazdálkodás okozta. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény, hogy az Állami Számvevőszék 1999-ben törvényesnek minősítette a Postabank konszolidációját, és a néhány héten belül nyilvánosságra hozandó újabb ÁSZ-jelentés is – az eddigi hírek szerint – hasonló következtetésekre jut majd.
Újabb bökkenő, hogy a hirtelen előkerült – felfoghatatlan okból titkosított – jelentéstervezetre már annak idején, közvetlenül elkészülte után hatvan oldalon reagáltak az érintettek, ám a válasz most valamilyen okból mégsem került elő a tarsolyból, pusztán a hivatal súlyos mulasztásokra következtető megállapításai.
A rendőrség természetesen nyomozást kezdett a KEHI jelentéstervezete alapján. Ez érthető, hiszen meg kell vizsgálni – még ha nem is elfogadott jelentésről, hanem csak első változatról van is szó –, hogy történt-e bűncselekmény az egyik utolsó állami bank konszolidációja során. A gond csak az, hogy a rendőrségi vizsgálat gyakorlatilag kizárja az ügy viszonylag gyors lezárását: a nyomozás során feltehetően több ezer oldalnyi dokumentumot kell átvizsgálni, a különböző területeken dolgozó szakértők kirendeléséről nem is beszélve. Ez alapján borítékolható, hogy a Postabankkal kapcsolatos büntetőügyek sem zárulnak le egyhamar, az eljárás hosszú évekbe telhet. (Nagyon hosszú évekbe azért nem, mert a júliustól hatályos módosított büntetőeljárás-jogi törvény szerint – ha az ügyet nem zárják le – az első gyanúsítotti kihallgatást követő két év elteltével meg kell szüntetni a nyomozást.)
Az ügyek nyújtása ugyanakkor a – már egyébként is túl hosszúra sikeredett – színdarab legtöbb szereplőjének egyáltalán nem áll érdekében. Kezdjük mindjárt a főszereplővel. A Postabank mostanra úgy-ahogy ki tudta heverni a plüssmacis korszak következményeit, a vezetés a legutóbbi sajtórendezvényen fejlesztésekről, hatékonyságnövelésről, a konszolidáció sikeréről beszélt. A viszonylagos nyugalom egén aztán feltűnt egy súlyosan elmarasztaló megállapításokat tartalmazó KEHI-jelentéstervezet, ami nem is a sokat emlegetett Princz-éra, hanem az Auth-féle menedzsment felelősségét feszegeti. Eredmény: kezdődhet újra a hosszas magyarázkodás, pró és kontra egyaránt.
Az eladó szerepében fellépő állam – és azon keresztül az adófizető – szintén nem jár jól azzal, hogy megint a Postabank ügyeitől hangos a magyar sajtó. Hiába zárták le már legalább ötvenötször az átlagosnál kissé regényesebben alakult múltat, olyan bankot nehéz jó árban eladni, amelynek viselt dolgait az ORFK vizsgálja nagy intenzitással. (Ez annak ellenére is igaz, hogy a Postabank iránt – lévén az utolsó nagyobb falat – több hazai és külföldi piaci szereplő is komolyan érdeklődik.) Az esetlegesen alacsonyabb ár pedig bizonyos szempontból éppen a szóban forgó jelentés által kifogásolt konszolidáció költségeit növeli…
Egyvalaki azért – érthető okokból – mégiscsak örülhet a Postabank-sztori elhúzódásának, az újabb vezetés besározásának: a szóban forgó urat Princz Gábornak hívják.