Virágot vittünk

Nyakunkon a tavasz; tegnapelőtt a fiammal meg a kedvesemmel elmentünk a Fiumei úti temetőbe, virágot vittünk, kokárda libegett a bal oldalunkon. Minden év március idusán elmegyünk a nagyok sírjaihoz, ez megmozdítja az emberben a hazafit, gyökeret növeszt, talpra állít, irányt mutat.
Tucatnyi virágot veszünk ilyenkor a kapu melletti árusnál; az elsőt Kossuth Lajos kapja, a másodikat Görgey Artúr – össze kell hozni végre a két vetélytársat, életükben egymással piszkálódtak, legalább itt, a föld alatt telepedjen rájuk a béke… Aztán megyünk tovább, Deák, Batthyány, Klapka, Erkel, Vörösmarty, Arany, Antall József… Szép és szívbemarkoló a lista. Egy nagy nemzet nagyjai. Végig kell járnunk a temetőket! Ismerned kell a történelmedet, barátom, különben csak bolyongsz a hazádban. Vendég vagy. Ismeretlen. Fehérek közt egy csenevész sápadt.
Béke, csend és türelem lengi be a márciusi temetőt. A fák kopaszok, itt-ott varjak kárognak, avar ropog a lábad alatt. Évszázadokon ballagsz át.
Jókainak is szoktunk virágot vinni, ő a főbejárattal szemben fekszik, mellette Ady, Blaha Lujza. El kell menni minél többször a Kerepesi temetőbe; több ez, mint múzeum. Nemzeti pantheon, történelmi tükör.
Járd végig a temetőt, és kipottyansz végre a hétköznapok ürességéből. Hitet, erőt találsz. Megérint a történelem szele. Elmúlik a fejfájás, a gerincferdülés. A temetői séta magasba emeli az embert. A megismert múlt közelebb hozza a jövőt.
Mondom, végigjártuk a temető ösvényeit, letettük a virágainkat. Néhol nyoma volt, jártak előttünk, nemzetiszín szalagok lobogtak a legnagyobbaknál – ez torokszorító volt, mindhárman éreztük, nem vagyunk egyedül.