A sivatag nem bocsát meg egyetlen hibát sem

Egy németországi repülőtéren állandó készültségben áll a hadsereg „repülő kórháza”. A Bundeswehr A310 MRT MedEvac (Medical Evacuation) gépe – fedélzetén harminc orvossal és ápolóval – a riasztást követően huszonnégy órán belül útnak indulhat Algériába. Bevetése titokzatos esemény záróakkordját jelentené: az észak-afrikai ország déli vidékén nyomtalanul eltűnt harmincegy külföldi turista sorsának felderítését. Az intenzív osztállyal felszerelt repülő személyzete azonban egyelőre tétlenségre kárhoztatott. Az Algéria–Líbia– Nigéria háromszögben folyó lázas kutatás mindeddig nem hozott eredményt. Mintha a sivatag felszívta vagy eltemette volna látogatóit.

A homoktengerek az előző két esztendőben mágikus vonzerővel hatottak a civilizált világ rendezett körülményeitől megcsömörlő, a korlátlan szabadság álmát üldöző polgáraira. Több mint nyolcezer német személy folyamodott beutazási engedélyért az algériai hatóságokhoz. Mellettük túlnyomórészt osztrákok, svájciak, hollandok alkotják az egyre terebélyesedő „sivatagi turizmus” résztvevőit, akiket rabul ejt a Szahara (arabul az „üres táj”) beláthatatlan messzesége és varázsa. Olykor szó szerint is. Az algériai idegenforgalmi csúcsszervezet százötven utazási irodája foglalkozik a Szahara-turizmus útjainak szervezésével, és igyekszik óva inteni az érdeklődőket attól, hogy saját szakállukra vágjanak neki a nagy kalandnak. A figyelmeztetés mindeddig csak részsikert hozott, továbbra is magas azoknak a száma, akik vagy egyedül, vagy csak kisebb csoportokat alkotva, jártas és tapasztalt vezető nélkül akarnak szerencsét próbálni. A legnépszerűbb útvonal a Bordj Omar Driss és Ilizi közötti, négyszáz kilométeres útszakasz, a „sírok útja”.
Rudolf Hofmann német vállalkozó, a világ sivatagjaiba szervezett utazások, teveháton megtett karavánutak specialistája szerint „a sivatag nem bocsát meg egyetlen elkövetett hibát sem. Ha valaki Hamburgból a kalózkategória vitorlásával akar elindulni az USA-ba, akkor a kikötőmester ki sem engedi az öbölből. Ha valaki egymagában akar nekivágni a Matterhorn megmászásának, akkor ezt hivatalosan megtiltják neki. Ilyen szabályok azonban a Szaharában nincsenek. Azok az emberek, akik eltűntek, rendre egyedül vágtak neki az útnak. Ha az illetékes hatóságnál bejelentették volna a szándékukat, akkor legalább lenne egy támpont, hogy hol keressék őket”.
Kiderült azonban, hogy az eltűnt csoportok jó térképekkel, modern navigációs műszerekkel rendelkeztek és több tapasztalt tagjuk volt. Összesen harmincegy személyt keresnek, közöttük tizenöt német, tíz osztrák, négy svájci és egy-egy holland meg svéd állampolgárt. Az algériai kormány hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy a külföldi turisták terrorcselekménynek estek áldozatul, túszként tartják őket fogva az al-Kaida szervezethez tartozó iszlám csoportok. Werner Ruf professzor, az algériai helyzet egyik német szakértője nem osztja maradéktalanul ezt a véleményt: „Algériában ugyan minden lehetséges, de a bűncselekmények kilencven százalékát rablóbandák követik el, minden ideológiai háttér nélkül.”
A latolgatások során előtérbe került az illizi „emír”, Mokhtar Ben-mokhtar neve, akiről az egyszerű nép azt tartja, hogy mágikus erővel bír. Az algériai újságok fő tettesnek tartják, és utalnak megvesztegetések útján felépített kapcsolataira még a legmagasabb körökben is. Az algériai hadsereg volt magas rangú tisztje fegyver-, kábítószer-, autó- és cigarettacsempészéssel foglalkozik.
Az algériai szervek nagy odaadással láttak neki a nyomozásnak, ezerkétszáz rendőrt vetettek be ellene, akik helikopterekkel, gépkocsikkal, sőt tevékkel igyekeznek fényt deríteni az egyre nagyobb internacionális hullámokat verő afférra. Berlin, Bécs és Bern hathatósan igyekszik támogatni e fáradozásokat. A szövetségi külügyminisztérium válságstábja az „emberrablás” kategóriába helyezte az ügyet; az államügyészség kérvényt nyújtott be az igazságügyi tárcához, hogy eljárást indíthasson egy külföldi terrorszervezet ellen. A bűnügyi hivatal – „sivatag” név alatt – különbizottságot állított fel, és öt alkalmazottját küldte Algériába; hasonlóan cselekedett a határvédelem parancsnoksága, amikor a híres antiterrorista brigád, a GSG 9 öt kommandósát indította útnak.
Joschka Fischer külügyminiszter algériai kollégájával, Andela ziz Belkhademmel tárgyalt, akit felkeresett az osztrák külügyi hivatal vezetője, Benita Ferrero-Waldner asszony is. A szerényen csörgedező információkat az algériai biztonsági szervek azzal magyarázzák, hogy a nyomozás részleteiről nem szabad beszélni, mert ezzel a terroristák malmára hajtanák a vizet.
A német biztonsági szakértők bizonyos megértéssel figyelik kollégáik viszszahúzódását, mert szerintük a pánikhelyzetben lévő emberrablók esetleg a túszok megölésével válaszolnának.
Az első biztató nyom nem váltotta be a reményeket, egyelőre tanácstalanság uralkodik: „Még csak nem is sejtjük, hogy mit akarnak tőlünk” – vallotta be őszintén az egyik berlini nyomozó. A sajtónak szintén a gyötrő kérdés marad csak: Ki hurcolja el a Szaharában a turistákat? Hová? És miért?
A magyar Külügyminisztérium honlapja is csak halaszthatatlan esetben javasolja az utazást Algériába.