Arábia nem Amerika

Fekete csapatszállítóinak nagy részét az egyiptomi rohamrendőrség már kivonta a főváros forgalmasabb csomópontjairól, ahol az elmúlt hetek Irak melletti tüntetései zajlottak. Mindössze a kairói egyetem mellett állnak még a rendfenntartók, ám láthatóan nyugodtan, minden feszültség nélkül szívják cigarettájukat a déli hőségben. A diákok egymással beszélgetve, könyveikkel hónuk alatt éppen úgy igyekeznek az előadásokra, mint bárhol másutt a világon.
Az „Életünket és vérünket Irakért!” ütemes skandálása, a tüntetések lelkesedését lehangoltság váltotta fel, csalódottság telepedett a piramisok városára. Érdekes módon nem is az amerikai győzelem okozza a depreszsziót, hiszen minden józanul gondolkodó egyiptomi tudta, az Egyesült Államok hadigépezetét nem lehet a korszerűtlen orosz technikával nyílt terepen legyőzni. A levertség oka maga Szaddám Huszein viselkedése.
„Hol volt Szaddám Bagdad ostrománál? Miért nem harcolt és esett el, akárcsak egykor Salvador Allende chilei elnök, aki fegyverrel kezében védte az elnöki palotát?” Ezek a leggyakoribb panaszok, amelyet rezignált férfiaktól lehet hallani.
„Szaddám Huszein számunkra mítosz volt, olyan arab hős, aki felvette a harcot a cionistákkal és az amerikai imperializmussal, de most átvágott minket!” – veri az asztalt Ghalib, a negyvenes üzletember. „Az egész helyzet valahogy olyan volt, mint Berlin ostroma, amikor az orosz csapatok már a külvárosban voltak, de Hitler még a csodafegyverről regélt, és a totális győzelem hazugságát terjesztette” – fűzi hozzá Ali, egy volt katonatiszt, aki két arab–izraeli háborút harcolt végig, többször is sebesülve. „Nekünk az a szégyen fáj, hogy a vezetők egyszerűen becsapták a népet, és utána elpucoltak. Ennél is szörnyűbb volt látni az elszabadult indulatokat, a fosztogatást, a pusztítást. Mit gondol most a világ rólunk, arabokról? Okkal hihetik, hogy jogos, ha az amerikaiak és a britek elfoglalják az országot, hiszen egy ilyen csürhét le kell igázni” – folytatja az ezredes. „Pedig az indulatok Szaddámnak és a rezsimjének szóltak, az iraki nép joggal érezheti, hogy cserbenhagyták őket és kiszolgáltatták két idegen hadseregnek.”
„Az arab népek demokratikus felfogása merőben különbözik a nyugatiakétól” – kapcsolódik a beszélgetésbe Szamír, a fiatal gyógyszerész. „Nekünk fontos egy vezető, akire felnézhetünk, aki egy kiegyensúlyozott politikát folytat, mint Mubarak elnök is teszi. A számtalan párt, az állandó választások inkább összezavarnák az egyszerű népet. Arábia nem Európa és nem az Egyesült Államok. Itt rengeteg analfabéta van, és a kevésbé tanult földműveseknek nincs önálló politikai tudata. Nekik a termés a fontos, s nem az, hogy kik ülnek a parlamentben. Ezt meg kell érteni Washingtonban és Londonban is, mi mások, arabok vagyunk. A tradíciók és az iszlám tesz minket másokká, s egy McDonald’s még nem fogja számunkra elfogadhatóvá tenni az amerikai politikát” – fejtegeti Szamír.
Hoszni Mubarak elnök és II. Abdallah jordán király kairói találkozóján közben az egyik fő kérdés Szíria sorsa és az amerikai fenyegetés. Az utca embere a Damaszkuszt érő fenyegetéseket is pánarab ügyként éli meg. „Ha Amerika megtámadná Szíriát, azt már nem egy diktátor, hanem az iszlám és az arab népek elleni támadásként értékelnénk” – szögezi le egy kormánytisztviselő. Az egyiptomi kormány helyzete stabil, de kérdéses, hogy mekkora nyomást bírna ki egy újabb közel-keleti háború esetén. A vallási vezetők is erősítették az elmúlt hetekben Mubarak politikáját, mindez azonban változhat, ha egy újabb mozlim ország kerülne Amerika célkeresztjébe.