Megtévesztő, ha a közvélemény a hazai színésztársadalmat a tucatnyi, a televíziók kvízműsorai és banális sorozatai által agyonszerepeltetett „arccal” azonosítja – mondja a Színházi Dolgozók Szakszervezetének ügyvezető titkára, Ráksi Katalin, majd így folytatja:
– Magyarországon öt-hatezer ember egzisztenciája kapcsolódik a színházak létéhez. Közülük mintegy kétezernek igyekszünk képviselni az érdekeit. Sajnos, kevés nyilvánosságot kapnak azok az erőfeszítések, amelyeket a művészek többsége napról napra megvív a puszta fennmaradásért, azért, hogy szakmáját méltó szinten gyakorolni tudja.
– Hogyan fogadták, amikor nemrégiben a bulvársajtó címoldalain foglalkozott Paudits Béla színművész nehéz helyzetével?
– Az elmúlt év végén nyújtottunk számára anyagi támogatást. Rendszeres segélyezettjei nincsenek szakszervezetünknek, de – sajnos – nem ő az egyetlen, aki különböző okokból ugyan, de szakmailag, egészségileg idő előtt megroppan. Nem lenne ildomos nevesíteni, hogy hány ígéretesen induló, tehetséges ember félresiklott sorsával szembesültünk az elmúlt évek alatt. A bulvársajtó kelthet egy-egy esetben néhány napos szenzációt, de nekünk azon is kell munkálkodnunk, hogy a szakma gyakorlásához szükséges elemi feltételek megmaradjanak, sőt, javuljanak.
Mindezt nehezíti a szakmai szolidaritás hiánya, a foglalkoztatási formák különbözőségéből adódó ellentétek. A szakszervezet érdekvédelmi munkája mindenkire kiterjed, aki részt vesz a színházi produkciók létrejöttében. Beleértve a hozzájuk tartozó táncművészeket, zenészeket, bábosokat, a szinkronizáló színészeket. Tapasztalataik szerint egyáltalán nem ritkaság, hogy neves, elismert művészek egyik pillanatról a másikra szakmailag és anyagilag szorult helyzetbe kerülnek. Ennek oka, hogy a jövedelmi viszonyaik és a mesterség gyakorlásához szükséges elemi kiadásaik gyakorta a minimális biztonsági tartalék megteremtését sem teszik lehetővé. Bármily nehéz a helyzetük, ezt a legtöbben nem kívánják nyilvánosságra hozni. Hiszen megtanulták, hogy az elesettség manapság egyre kevésbé vált ki együttérzést, meg aztán örök igazság, hogy aki gyengének mutatkozik, azt könnyen átlépik. Nem csupán anyagi segítségért fordulnak hozzájuk, hanem munkajogi és szerződtetési problémákkal is.
Ráksi Katalin azt mondja, hogy a művészvilágot annak idején jócskán felkavarta, amikor a munkáltatók a vállalkozóként való foglalkoztatást kezdték szorgalmazni. A jobb üzleti érzékű, gyakorlatiasabb kollégák elboldogulnak valahogy, de a többségnek ez csak vergődés.
– Milyen az anyagi helyzetük a státusban lévőknek?
– A közalkalmazottak bérrendezésére 2002 szeptemberében került sor, így fizetésük átlagosan ötven százalékkal emelkedett. A korrekció különösen kedvezően érintette azokat a diplomásokat, akik már jelentős időt töltöttek a pályán. A közhasznú társaságban tevékenykedőknél viszont csak 25 százalékos emelést sikerült elérni. A „szerződésesek” mindettől elestek.
Az elmúlt év adatai szerint a fővárosi színházakban közalkalmazottként foglalkoztatott színészek átlagbére 102 262, a vállalkozóké pedig 137 625 forint volt. Ám az utóbbiaknál a csekély többletet elviszi az adó- és a járulékfizetés. A vidéki társulatoknál a közalkalmazottak átlagbére 73 547, a vállalkozóké pedig 93 798 forintra rúg.
Sok a panasz a jövő évadot érintő, most folyó szerződéskötések kapcsán. Nemrégiben történt, hogy egy fiatal, elismert képességű énekest közalkalmazottként havi 150 ezer forint illetett volna meg. Ám a direktor közölte vele, hogy csak vállalkozóként szerződteti, havi 100 ezer forintért. Ha az utóbbi mellett dönt, a járulékok kifizetése után hatvanezer forintja marad a megélhetésre.
Ez csak egy eset azok közül, amelyek a művészi lét ellehetetlenüléséhez vezetnek – mondja az ügyvezető titkár. A múlt esztendei béremelés utáni kialakult feszültségekről a szakszervezet időben tájékoztatta a Pénzügyminisztériumot. Válaszlevelük bizakodásra adott okot. Azt írták, hogy a közalkalmazotti bérnövekedésen túl, a felmerült problémák részbeni oldására, 2003-ban 2,5 milliárd forintot folyósítanak majd a színházakat fenntartó önkormányzatoknak.
A Magyar Közlöny 2002/163. számában tételesen felsorolják azokat a milliókat, amelyeket működési költségként azok a fővárosi és vidéki önkormányzatok kapták, amelyek színházakat tartanak fenn, vagy a színház közhasznú társaság formájában működik. A szakszervezethez befutó információk szerint ezek az összegek eljutottak az önkormányzatokhoz. Ám arról, hogy miként javítottak ebből a vállalkozóként foglalkoztatott színészek anyagi helyzetén, nincs értesülésük. Most ezt szeretnék feltérképezni. Az is igaz, teszik hozzá, hogy jó ideje kérdés: a mai piacgazdasági keretek között meg tud-e élni ennyi színház? Hiszen feltehetően nem nőnek majd a központi támogatások, a jegyárakat sem lehet tovább emelni, így a puszta fenntartás is egyre nehezebb lesz. Az is nyilvánvaló, hogy miközben a lehetőségek szűkülnek, a különböző magániskolák tucatjával indítják útnak az olykor még beszélni sem tudó pályakezdőket. Nemrégiben egy eszmecserén hangzott el, hogy Ausztriában is egyre több az állástalan szinész, a társulatok egymás után mennek tönkre. Igy a művészeken csak az segíthet, ha valamilyen más szakmában vagy műfajban is jártasságot szereznek… Azt az amerikai sikersztorit ugyanis bajos lenne Magyarországra átültetni, amikor este pincérként dolgozik valaki, amúgy színitanodába jár, majd hipp-hopp felfedezik és világsztár lesz. Ráadásul hazánkban megcsontosodott egy olyan szemlélet is, hogy ha valaki egy ideig nem csak színészetből él, az úgymond elment a pályáról.
Akik jól ismerik a hazai színházak belső működését és pénzügyi viszonyait, megjegyzik, hogy míg a pénzhiány az állandó téma, a színházak működtetési költségeiből okosabban is lehetne gazdálkodni. Szóba hozzák például, ha egy darabot levesznek a műsorról, annak jelmezeit és díszleteit hagyják pocsékba menni. Nem- egyszer tapasztalható, hogy értékes anyagok összedobálva áznak a szabad ég alatt. Ahelyett, hogy rendszereznék, és megfelelően tárolnák a készleteket, megfontolva, hogy mit lehet még felhasználni belőlük. Igaz, erről csak halkan mernek szólni, hiszen, mint annyi más, ez az ötlet – amely külföldön ismert – személyes, anyagi érdekeket sérthet.
Támogatást kérni valamikor restellnivaló dolog volt, mára a hétköznapi élet részévé vált. A Magyarországon forgalmazott külföldi üres videokazetták és hanghordozók jogdíjaiból befolyt összeget a szakszervezet közvetítésével a nehéz helyzetbe került kollégák támogatására fordítják. Az elbírálás egy külön, színészekből álló bizottság feladata, felelőssége. Tavaly például 1714 személy számára mintegy 169,390 millió forintot szavaztak meg. Ebből lakásgondok enyhítésére 98,370 millió forintot fordítottak kamatmentes kölcsön formájában. Megjegyzendő, hogy sokan nem számíthatnak bankkölcsönre, pusztán azért, mert egy évre kötött a szerződésük, vagy vállalkozóként, szerepre kötött megállapodásuk miatt a pénzintézetek nem tekintik őket hitelképesnek. A munkaeszköz-beszerzési kölcsönt gyakorta például hangszerre, komputerre, vagy autóvásárlásra kérik. Ez az összeg tavaly meghaladta a 45 millió forintot. A pályakezdési, szociális, karácsonyi segélyekre több mint 25 millió forintot fordítottak. Az úgynevezett közösségi támogatás 19,890 millió forintot tett ki. Ebből a közreműködő művészek honoráriumát, és azoknak a produkcióknak a költségeit fedezik, amelyek színvonalasnak ígérkeznek és a foglalkoztatási gondokon is enyhítenek.
Több okból ajánlották figyelmembe Blaskó Balázst, az egri Gárdonyi Géza Színház vezető színészét, aki az országos szakszervezet alelnöke. Felesége Saárossy Kinga színművésznő, két gyermeket nevelnek. Amikor összeházasodtak, megfogadták, hogy a körülményekhez képest kiegyensúlyozott családi életre törekednek majd. Mivel több példát láttak arra, hogy a szakmai okokból adódó különélés tönkreteszi a legjobb párkapcsolatot is, úgy döntöttek, mindig egy társulathoz szerződnek. Tudták, nem lesz könnyű elviselni, hogy a kapott szerepek szerint hol egyikre, hol másikra mosolyog a szerencse – utal a pszichés és alkati háttérre Blaskó Balázs. Nem felejti el hozzáfűzni, hogy az idő a közös döntést igazolta. Mindketten szép és tartalmas szerepek, főszerepek sorát tudhatják maguk mögött. Igaz, ezért a kényelmi szempontokat el kellett feledni, költöztek éppen abba a városba, ahova hívták őket. A nagyobbik gyereket a veszprémi színészházban dajkálták, de Debrecenhez, Miskolchoz, Kecskeméthez is szép emlékeik fűződnek. Tizenöt éve horgonyoztak le Egerben, most jutottak el odáig, hogy bérlakásukat meg szeretnék vásárolni.
– Nyilván alkati kérdés, hogy az átlagosnál nagyobb a konfliktustűrő képességem, ezért vállaltam jó húsz évvel ezelőtt, még a veszprémi színháznál az érdekvédelmet – mondja Blaskó Balázs. – Máig is jó érzés, hogy az igen feszült helyzetben öt kollégámon sikerült segítenem. Akkori társadalmi megbecsültségünket össze sem lehet hasonlítani a jelen viszonyaival. Azóta a szakmai középhad, ahová a vidéki színházak művészei tartoznak, nagyon elmagányosodott. Sajnos, mi a képernyő által nem tudtunk országos ismertségre szert tenni. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a kulturális élet működését befolyásoló politikai vezetőkkel kapcsolatba kerüljünk. Ezért kértük több ízben a Kossuth-díjas és A nemzet színésze címet viselő kollégáinkat, hogy segítsenek a szakma égető gondjainak megoldásában. Ám hiába küldtük szét a leveleinket, egyedül Bessenyei Ferenc utalt át 400 ezer forintot az állástalan színészek támogatására létrejött Segítsünk Alapítványnak.
Huszonöt, színpadon töltött évet kell igazolnia a színésznek ahhoz, hogy a szakmai nyugdíjra valaki jogosult legyen. Ezt a könnyítést Pécsi Ildikó színművésznő harcolta ki, évekkel ezelőtt. Az igazság az, hogy e könnyítés mellett – amely legtöbbször minimális nyugellátást jelent – sokan mondanak igent, amikor egy-egy szerepre felkérik őket. A hivatásszeretet épp oly fontos ebben, mint a megélhetés.
A színművészként és pszichológusként ismert Detre Annamária vizsgálatsorozata és tréningjei alátámasztották, hogy a pályán a stressz, a lelki terhek, az alkalmazkodási kényszer mennyire kikezdi a személyiséget. Az éppen „parkolópályán” lévők körében nagymértékű az önbizalomhiány, a szellemi képességek, a memória romlása. Ám a túlzott igénybevétel, a rutin sem javít a lelki-szellemi egyensúlyon. Sőt. Minél idősebb valaki, annál több a vesztenivalója a színpadon – vallják maguk a művészek. A fizikumot is éri jó néhány káros hatás. Van, akinél a színpad poros levegője légzésproblémákat okoz, asztmás lesz, a színpadi sminktől károsodhat a bőr, allergiás betegségek léphetnek fel. Ki gondolná, hogy a bábművészek ízületi fájdalmakkal küszködnek, amiképp a táncosoknak, a zenészeknek is megvannak a sajátos szakmai ártalmaik.
– A jelenlegi körülményeket nézve kiből lehet „hosszútávfutó”? – kérdezem Blaskó Balázst.
– Alapigazság, hogy pályánk alakulása a képességeken túl, kilencven százalékban a szerencsétől függ. A többi rajtunk múlik. Az utóbbi tíz év sokunkat megtanított arra, hogy megpróbáljunk anyagilag valamilyen hátországot kiépíteni. Szerencsés megoldás, ha ez a tevékenység valamennyire kapcsolódik eredeti foglalkozásunkhoz. Nagyon fontos a magánszféra. Emellett az önfegyelem, a szellem és a test állandó karbantartása, hiszen ezek a munkaeszközeink. Akkor is gondolnunk kell erre, ha rosszul megy a szekér, ha boldogtalanok vagyunk. A könnyelmű, „lump” életforma, az önpusztítás széles körben egyáltalán nem jellemző. A sport, a rendszeres mozgás alapvető, más kérdés, hogy gyakorta ez is pénzigényes. Egyébként a mi generációnk sokkal jobb fizikai állapotban van, mint a korban előttünk járó színésznemzedék.
A tudatosság és kitartás hangoztatása persze nem változtat azon, hogy Blaskó Balázsnak nincs sok reménye helyzetük kedvező alakulását illetően. Sőt, úgy látja, hogy mire az európai uniós viszonyok nagyobb védettséget adhatnának legalább a közalkalmazotti státusban lévő kollegáknak, „felmorzsolják” őket. Azt gyanítja, hogy időközben a közhasznú társaságok felé „orientálják” majd őket. Ennek oka, hogy a színházakat fenntartó önkormányzatoknak nem lesz érdekük a jól megfizetett, közalkalmazott színészeket megtartani.
origo.hu
Kövér László: „Gyurcsány legalább a családját szereti”
