Könyvfesztivál

Az édenkert nincs sehol
Mario Vargas Llosa új regénye
Péntek Orsolya

Flora Tristán nem volt normális. Ahogy unokája, Paul Gauguin sem – legalábbis ha mai szemmel nézzük őket. A két világháború, a Hitler- és Sztálin-féle világátrendezési kísérletek meg a festészet üres vásznas forradalma mára elég éleslátóvá tették az akut világmegváltókat is.
Madame de la Colére (Flora) és Koke (ahogy Gauguint Tahitin nevezték) merőben ellentétes útjait választották az őrületnek.
Flora az 1840-es évek Franciaországa és az emberiség megváltásáért, a Munkásszövetségen alapuló igazságos világért kész volt feláldozni önmaga és gyermekei életét. A szent ügyek – akár az igazságos háborúk – a XXI. században már felettébb gyanúsak. De vajon elmebeteg volt-e, aki az akkori Párizs, Marseille, Bordeaux nyomornegyedeit bejárva néha őrjöngve követelt olyan világot, ahol nem dolgoztatnak éhbérért kisgyerekeket, és nem adják el a nyolc-kilenc éves kislányokat prostituáltnak, ahol a nőkből nem csinálnak engedelmes, emberként és nőként is halálra ítélt alattvalót a család szentsége nevében? Nem hiszem. Flora Tristán, a szoknyás ördög, a fanatikus világmegváltó igazsága – bár a társadalom átrendezésére kidolgozott tervei megmosolyogtatók – kétségbevonhatatlan. Igen, a Flora Tristánok nevetségesek és a végtelenségig naivak. De néha azért a Hatalmasok szemébe ordítják az igazságot.
Amíg Flora Tristán önmagát áldozta fel másokért, Paul Gauguin, az unoka önmagáért és saját zsenialitásáért áldozott fel mindenkit maga körül. Tényleg festő volt. Aki elsősorban festő, azt nem érdekli, mit gondolnak Paul Gauguinről, akinek életútjáról leszakad néha egy-egy feleség és néhány gyerek, amíg ő maga kisétál a normák közül, mert odébb szebbek a fények… Festeni ugyanis, bármilyen kegyetlen, csak így lehet.
Mindketten az édenkertet keresték. Madame de la Colére azt hitte, a Munkásszövetségen és a társadalmi igazságosságon át vezet az út arrafelé. Paul Gauguin azt hitte, az édenkert Tahitin van, vagy ha ott nem, hát Japánban – mindig tovább és tovább, ott, ahol nincs katolicizmus, nincs állam, nincs civilizáció és nincs akadémia, ahol büntetlenül lehet szeretni, és van mit festeni.
Mindketten belepusztultak, idő előtt. Sem a munkásosztály, sem a festészet nem hagyta megváltani magát.
Mario Vargas Llosa új regénye, az Édenkert a sarkon túl, e két beteg ember története, a spanyol nyelvű kiadással egy időben jelenik meg magyarul. Tragikusan szép.
(Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl. Fordította Tomcsányi Zsuzsanna. Európa Kiadó, 2003. Ára: 2500 forint)

Az elvesztett Isten nyomában
Itáliai székesegyházak
Balavány

„A templom, a freskók, az ikonok és a kultikus tárgyak sohasem a múzeumi kiállítótermek számára készültek. Úgy kell rájuk tekintenünk, mintha élő testrészek lennének: egyetlen magasztaló ének foglalja magába őket” – írja Pavel Jevdokimov orosz ortodox teológus. Az itáliai települések centruma évszázadokon át a templom volt. Az első századokban az antik római bazilikákat „keresztelték át” – ezek előudvaros épületek voltak, középen kúttal; aztán megszületett a tömör, tekintélyes román építészet, majd a túlszárnyalhatatlan fenségű gótikus dóm, a koldulórendi pompa, a mennybe törő hit örök mementója. Ezek az épületek az akusztika csodái is egyben; még nem az oltár, hanem a szószék volt a templom központja. A reneszánsz-humanista építészet a pogány-görög hitvilágot csempészte vissza a kultuszhelyekre, a formák visszafordultak a padozat felé, mintha az ember felhagyott volna azzal a szándékával, hogy túljusson a látható dolgok világán. A manierizmus az ellenreformáció idején hatalmas, misztikus színházi gépezetté formálta a templomokat. Mindezek a változások és mozgalmak a székesegyházak földjévé tette Olaszországot.
Maga a kötet is monumentális, rengeteg színes fotóval, a székesegyházakat aprólékosan bemutató, igényes szöveggel. Akár egy aggályos idegenvezető, több mint negyven jelentős olasz templomban kalauzol körbe, például a pisaiban, a seinaiban, a milánói dómban vagy a római Szent Péter-bazilikában. Közelről is megcsodálhatjuk a freskókat, szobrokat, metszeteket, hunyoroghatunk a színes üvegablakok előtt. A kötet szép, ismeretterjesztő igényű áttekintést ad arról, milyen nyomokat hagytak a vallás világán a képzőművészet nagy korszakai. A törzsszöveg után még több mint kétszáz székesegyház betűrendes mutatóját találjuk, s a kötet végén kapunk némi ízelítőt a modern itáliai templomépítészet kísérleteiről.
(Flavio Conti: Itáliai székesegyházak. Merhávia Kft. – Polgart Kft., Budapest, 2003. Ára: 9950 forint)

Ki mint veti…
Az ágy és az alvás története
Zsohár Melinda

Újabb kutatások szerint több millió éve élünk itt, e földön, s minden valószínűség szerint azóta át is alusszuk értékes – mert rövid – életünk egyharmadát. Zentai Tünde könyve hiánypótló munka, s kifejezetten izgalmas olvasmány. Miként ácsoltak maguknak eleink a kunyhó, a házikó oldalába-sarkába elrekesztett fekvőhelyet, a tűzhely közelébe kényelmesnek aligha mondható vackot, s végre hogyan készített nem is oly régen – alig pár száz éve – a füstmentes szobába valódi ágyat. Lábon állót, később baldachinost, de legalábbis szúnyoghálóst, függönyöst, hímzett lepedőst. A kéményt kellett ugyanis feltalálni ahhoz, hogy a bútor- és lakáskultúra végre előremozdulhasson a kevésbé tehetős néprétegek körében is.
A gazdagok, a főurak, a várúrnők és nábobok persze korábban is díszes nyoszolyákon aludtak édes vagy éppen lidérces álmot, de a többség lassan jutott kényelmes és takaros fekhelyhez. A magyar parasztok még a XX. században is a rokonság és a szomszédok kíváncsi pillantásainak szánták festett-faragott, magasra vetett ágyaikon a hímzett párnavégek és dunnák garmadáját, s a kemencesutban húzták meg magukat, vagy egy szálkás deszkadikóra heveredtek le. Míg a barokk és reneszánsz fejedelmi ágyak, amelyekbe ezüstkanállal szájukban születtek a szerencsések, nagy alkotói igényességgel kerültek ki a művészi hajlamú asztalosok keze alól.
A paraszti világban az ágy helye árulkodott gazdája rangjáról, a famíliában képviselt szerepéről. A gazda aludt a főhelyen, ha kedve volt, a feleségével, a többiek pedig ott, ahol hely jutott nekik. Az asszonyok a gyermekágyban lelhettek kis nyugtot maguknak, a betegeket és haldoklókat sokszor a földre fektették. Az 1600-as évekig talán senki nem aludt magában az ágyban, még a király sem, állítólag XIII. Lajos francia király volt az első nevezetes személy, aki ragaszkodott az egyedül alváshoz. Persze a szerelmesek az idők kezdete óta megragadták az alkalmat, hogy együtt hajthassák nyugovóra fejüket, de a kényszerű hálótársak nem szereztek örömet egymásnak soha. A középkor előtti hálóruháról semmit, de a későbbiekről is vajmi keveset tudunk.
Zentai Tünde a XVII. század végéig kíséri figyelemmel az ágy és az alvás történetét, könyve gazdag néprajzi és társadalmi vonatkozásokban. A borítókép beszédes: szebbet ma sem tudunk mutatni a bogyoszlói ház hímzett lepedőinél, párnáinál a hófehér függöny mögött.
(Zentai Tünde: Az ágy és az alvás története. Pro Pannónia Kiadó, Pécs, 2003. Ára: 3990 forint)

Zászlók északon, délen
Expedíciók könyve
P. Szabó Ernő

Száztizenöt évvel ezelőtt, egy ködös januári estén harminchárom derék férfiú gyűlt össze Washington városában. Volt közöttük bankár és katonatiszt, ügyvéd és tanár, geológus és térképész. A természet határtalan szeretete hozta össze őket. 1888-ban a harminchármak megfogalmazták a közös célt: társaságot alapítani, amely „a földrajzi ismeretek gyarapítását és terjesztését” szolgálja. Így jött létre a National Geographic Society, amely nemzeti intézményként indult ugyan, hamarosan mégis a világ egyik legtekintélyesebb földrajzi társaságává vált. Máig az maradt, noha az utóbbi időben néhány eset alaposan megtépázta a hírnevét – vagy legalábbis a társasághoz kötődő televíziós társaság tekintélyét. Már a National Geographic sem a régi, sóhajtottak föl sokan, amikor az egyiptomi sírkamrák körüli bűvészmutatványokat figyelték a rétestésztaként nyújtott „tudományos ismeretterjesztő” filmben, vagy a jetik nyomában indult expedíció történetét követték nyomon, amelynek során egyetlen „titokról” hullt le a lepel: hogyan lehet izgalmas képeket készíteni a semmiről úgy, hogy e képek minél több reklámbevételt vonzzanak.
Ráférnek hát a mai National Geographicre az olyasféle kiadványok, mint az Expedíciók könyve. Már csak azért is, mondhatnánk szarkasztikusan, mert legalább megmutatják, milyen nemes célokra fordítható az olykor akár nemtelennek is mondható médiabevétel. Ez a könyv persze megint csak siker lesz, a szövegek, képek valóban arról beszélnek, amiről már az „alapító atyák” is: hogy a társaság segítségével hogyan gyarapították a földrajzi ismereteket a veszélyekkel dacoló felfedezők az elmúlt majd százhúsz év során.
Alig múlt el néhány év a társaság megalapítása óta, mikor első elnöke, Gardiner Greene Hubbard odalépett Robert E. Pearyhez, s a következő szavak kíséretében adta át neki a csillagos-sávos lobogót: „Fogja ezt a zászlót, és tűzze ki, amilyen messze csak tudja, odafönt északon!” A felfedező sokadik próbálkozása után, 1909-ben a „lehető legészakibb” ponton teljesítette a feladatot. Amundsen már évekkel korábban átjutott az Északnyugati átjárón. A világ legmagasabb pontját csak évtizedekkel később, 1953-ban érte el Edmund Hillary, s újabb hét évvel később jutott el a Mariana-árok 11 034 méteres mélységébe Jacques Piccard és Don Walsh.
Tájak, képek, kalandok különleges gyűjteménye az Expedíciók könyve, azoknak a viszontagságoknak a lajstroma, amelyek elviselésére a kiapadhatatlan tudásvágy sarkallja az embert.
(Expedíciók könyve. Geographia Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 9500 forint)

Aranyemberek
Tudósok és rádiósok
Hanthy

Két kezünkön megszámolhatjuk, hány jó tudományos újságíró van Magyarországon. E szakmának ugyanis csak az egyik, bár nem lényegtelen feltétele az írás-, rádiósok, televíziósok esetében a beszédkészség. Képben is kell lenni. Ez pedig a tudomány mai világában igazán nem könnyű. A Magyar Rádió gárdájának egyik legerősebb, legjobb csapata a tudományos műsorkészítőké. Gimes Júlia, Egyed László, Elek László, Sipos Júlia, Lukácsi Béla, akik az Aranyemberek sorozat keretében a tudósinterjúkat is készítették, naponta bizonyítják a hallgatóságnak, hogy eligazodnak a bonyolult tudományos kérdésekben, felkészülten kérdeznek. Most e rádiós sorozatból harminc interjú került egy kötetbe Óriások vállán címmel, a Vince Kiadó jóvoltából.
Bár nincs olvasó, akit egyformán érdekelnének az agykutatás, a biokémia, az informatika vagy a szociológia legfontosabb kérdései, mégis csak kevesen lesznek, akik kézbe véve nem olvassák végig ezt az interjúfolyamot. A vallomások ugyanis nem elsősorban a tudományos eredmények körül forognak. Sokkal izgalmasabb az út, a megismeréshez vezető szellemi folyamat, amelyet ki-ki más stílusban, helyenként nem kevés öniróniával ír le pályaképében. Óhatatlanul lesznek e színes társaságban kedvenceink is, akik számunkra is fontos gondolatokat, érzéseket fogalmaznak meg. Természet- és társadalomtudósok a világ legkülönbözőbb részéből gyűltek össze, hogy a közszolgálati rádió mikrofonja előtt készítsenek számvetést. Az idősebbek gúzsba kötve táncoltak egész alkotói pályájukon, mert bezárták őket az országba, a középgeneráció egyes tagjai már elmenekültek, hogy szabadok legyenek, vagy különféle kompromisszumokkal, szerencsével megteremtették a külföldi tanulás lehetőségeit. Mind tudták, hogy menniük kell, akár régen a vándorinasnak, hogy megszerezze a tudást a mestermunkához. Többségük visszajött. Pedig akkor még nem remélhették, hogy egyszer valóban eltűnik minden korlát, s hogy dolgozószobájukban, laboratóriumukban ülve kapcsolatban lesznek az egész világgal. Az Óriások vállán című kötet tabló a magyar tudomány elmúlt hatvan évéről.
(Óriások vállán. Vince Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Egységtudat és elegancia
Habsburg Ottó, a politikus és publicista
Stier

Habsburg Ottóval beszélgetve az ember úgy érzi, mintha maga a XX. század ülne vele szemben. A Páneurópai Unió elnökének kétségtelenül sajátos a viszonya a történelemhez. Minden szavából érződik, hogy uralkodónak született. Olyan családban, amely csaknem hét évszázadon át az európai politika – akkori mércével a világpolitika – meghatározója volt. Ő maga is génjeiben örökölte a közélet iránti vonzalmat. Származása, gyerekkora, dinasztikus neveltetése és hosszú évtizedeken át vívott küzdelmei a letűnt század tanújává, egyszersmind cselekvő alakítójává avatják.
Habsburg Ottó életpályáját felvázolni tehát nem egyszerű feladat. Erre vállalkozott Huszár Pál, aki igényesen összeállított kötetével pótolja a magyar történetírás régi mulasztását. Teszi ezt a történelmi személyiség iránti bevallott elfogultság, a finom szubjektivitás varázsával, olvasmányos, közérthető stílusban, egyszersmind a tényekkel szembeni alázattal. Közel nyolc évtized időnként kifejezetten heroikus, napjainkban is eredményes politikusi küzdelme tárul elénk. Habsburg Ottó ugyanis elsősorban politikus. Mégpedig az a fajta, aki a történelem hányattatásai, számára sokszor tragikus fordulatai között is irigylésre méltó eleganciával, biztonsággal találta meg helyét a világban.
Az egységes Európa elkötelezett harcosa lett, soha nem feledve el, hogy mit jelent mindez szerencsétlen sorsú régiónk, Európa közepe számára. A személyes tapasztalat, valamint a történelmi beágyazottság avatja kiváló elemzővé, politológussá, illetve olyan publicistává, aki úgy vázolja fel a jövő lehetőségeit, hogy közben jó vezetőként bele-belenéz a múlt visszapillantó tükrébe. Huszár Pál jóvoltából az életpályán keresztül kibontakozik előttünk az Európai Unió küszöbén különösen követésre méltó, keresztény értékekre alapozott, küldetéstudattal párosuló politikai kultúra is. Mely európai módon, a másik fél álláspontjának megértése, tiszteletben tartása mellett logikai érvekre, tényekre alapozva védi saját igazát – s a tartalmi érveket sem a hangerő, sem a gyűlölet nem pótolhatja.
(Dr. Huszár Pál: Történelmi háttérrel az egységes Európáért – Habsburg Ottó közéleti tevékenységéről. Faa Produkt Kiadó és Nyomda, Veszprém, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Gázzal, buzogánnyal
Hazánk a nagy háborúban
Rumy Dániel

A világtörténelem talán legötlettelenebb háborúja. Mindössze azt a rögeszmét volt képes diadalra vinni, hogy az győz a csatatereken, aki a legnagyobb tűzerőt, leggyilkosabb gázfelhőt, legtöbb bakát adja a nagy Malomnak. Ám az első világháborús anyagcsaták, amelyek sokszor nélkülözték a kifinomult taktikát, az élőerő ésszerű kíméletét és a civil hátország tiszteletét, az utolsók is voltak a harctéri lovagiasság hanyatló történelmében.
A világtörténelem talán legjobban várt háborúja. A kitörését követő eufóriában a Monarchia nagyvárosaiból akkora tömegekben özönlöttek az önkéntesek, hogy nagy részüket eleinte vissza kellett utasítani fegyver- és felszereléshiány miatt. Magyar katonák Kínától Palesztinán át Antwerpenig küzdöttek; s bár 1914-ben a nagyhatalmak közül a Monarchia hadereje rendelkezett a legkevesebb harci tapasztalattal, mindenütt hősiesen megállták helyüket. Ha nem kaptak elegendő fegyvert, fokossal, szöges buzogánynyal, a huszárcsizma sarkantyús felével verték vissza a muszkát a Kárpátok átjáróitól.
Balla Tibor hadtörténész könyve ezeknek a bakáknak állít emléket. Az 1914-es örömünneptől a bevonuláson, a frontélet hétköznapjain át a tengeri csatákig és az összeomlásig gyűjtötte össze a szerző a Hadtörténeti Intézet fotóarchívumából az első világháború magyar vonatkozású fényképeit. Láthatunk turbános bosnyák parasztokat Budapest utcáin: a Monarchia mozgósítási parancsára igyekeznek bevonulási körzetükbe. A felvételek megörökítettek továbbá kézigránátos, géppuskás gyakorlatokat a fronton, gáztámadásban, robbanásban megsebesült katonákat, aratást, baromfietetést a megszállt területeken, néhány kilométerre a lövészárkok mögött; süllyedő csatahajókat, a Monarchia katonáit a jeruzsálemi Sírtemplom előtt Ferenc József halálakor. Vagy a Kárpátok lejtőin a harc szünetében derűsen piknikelő tiszteket, drótakadályon átugrató huszárt és rohamozó magyar elitegységeket. A képek többsége még a fotózás hőskorát idézi: a lövészárkokban őrködő katonák megmerevednek, biztató, férfias mosoly ül ki arcukra, gránátjukkal, szuronyos karabélyukkal pózolva állnak modellt a háborúk örökkévalóságának. A fényképezés pillanatára megáll a harc, mindenki elrendezi vonásait, hazaüzen a családnak, országnak. S bár még kevés az „akciókép”, a harcokat élesben bemutató riportfotó, ezek a fényképek mindennél jobban érzékeltetik a világháborút: arcot adnak a soha vissza nem térteknek.
A különleges értékű kötetet Balla Tibor alapos hadtörténeti tanulmánya és az információgazdag képaláírások teszik még teljesebbé.
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon. Magyarország I. világháborús képes albuma. Scolar Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 4950 forint)

Arad üzenete
Katona Tamás műve új kiadásban
F. B.

Az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról könyvtárnyi munka született az elmúlt másfél évszázad alatt, így nyugodtan állíthatjuk, hogy nincs olyan mozzanata a magyar történelem ama dicsőséges eseményének, amelyről ne íródott volna történelmi elemzés. Se szeri, se száma a tényfeltáró munkáknak, alapmű azonban nem sok akad. Ezek közül való Katona Tamás Az aradi vértanúk című szöveggyűjteménye, amelyben az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert ezredes, az 1849. október 6-án agyonlőtt Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornok, Lázár Vilmos ezredes, az ugyanazon a napon felakasztott Aulich Alajos, Damjanich János, Knezich Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác és Vécsey Károly tábornok, az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredes, valamint a fogságban megtébolyodott Lenkey János tábornok sorsával foglalkozó dokumentumok olvashatók.
A kötet most megjelent negyedik, átdolgozott kiadásában megrázó erejű naplók, levelek adnak hírt a mártírok életéről, gondolkodásáról, a dokumentumok nyomán pedig feltárulnak a per és a kivégzés részletei. Az 1848–49-es szabadságharc abból a szempontból talány a történészek számára, hogy „míg a XIX. század eszméi másutt – még Párizsban is – olyan hamar levitézlettek, itt egy önállóságra most szabadult nép semmiből támadt hadaival reguláris seregeknek áll ellen, a Tiszáig hatolt osztrák hadakat Bécs kapujáig veri, úgyhogy az elnémult Európában Miklós cár seregére lesz szükség leveréséhez” – írta Németh László.
Hogy mi volt az az erő, amelyik emberi tartásból leckét adott Európának, arról némi fogalmat szerezhetünk, ha elolvassuk a kivégzés előtt álló férfiak családjukhoz intézett búcsúlevelét. Olvassuk el többször, olvassuk rendszeresen, és olvassuk fel gyermekeinknek is!
(Katona Tamás: Az aradi vértanúk. Corvina Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2900 forint)

A dinasztia árnyékában
Magyarország története a XIX. században
Major Anita

Az olvasónak az az érzése, hogy Gergely András önálló dolgozatokat szerkesztett tankönyvvé. Ami nem lenne baj, ha jól építkezne a monumentális „alkotmány”. Kérdés, van-e értelme félezer oldalon összegezni hazánk több mint száz esztendejét a bomló feudalizmustól egészen a dualizmus válságáig (eseménytörténetet, kül- és belpolitikát, gazdaságot, társadalmat, kultúrát). A kötet szerkezete azonban botladozó. Baj van a nagyobb egységek helyével: például a XIX. század első felének társadalmát és művelődését tárgyaló rész megelőzi az első reformtörekvések és a szűkebb értelemben vett reformkor (1830–1848) általános bemutatását. Érdemesebb lenne az eseménytörténeti tanulmányokat kevésbé szétszórni, megtartva a korszakok elválasztását. De nemcsak a fejezetek egymásutánja problematikus, hanem a fő- és alcímek sem mindenütt következetesek: nem különülnek el tipográfiailag a nagyobb és a kisebb, belső egységek. Nyilvánvaló, hogy leghálátlanabb feladatuk azoknak a történészeknek volt, akik a tények összefoglalására vállalkoztak (Gergely András, Pajkossy Gábor, Csorba László és Pölöskei Ferenc). Korrekt tájékoztatásra szorítkozhattak csupán, nem merülhettek el igazán a szakterületükben. Ezért többnyire száraz, szikár szövegeket olvashatunk, tételmondatokat vagy adathalmazt oldalakon át. A szerzők helyenként a legnagyobb természetességgel beszélnek a leendő történészeknek, másutt szükségét érzik, hogy még a demográfia szót is zárójelben értelmezzék, vagy meglepő módon megmagyarázzák a Habsburg-gazdaságpolitika „gyarmati” jelzőjét („Gyarmat alatt azonban nem bennszülöttek által lakott földet értettek”). Lazít a feszes tempón a gazdasági élettel foglalkozó két munka, Fónagy Zoltán és Kövér György tanulmánya. Élvezhető esszék a társadalmat, életmódot és kultúrát taglaló írások Dobszay Tamás tollából, amelyek – korabeli idézetekkel, érdekes példákkal színezve – túlmutatnak az adatközlésen, korhangulatot is képesek felvillantani.
Összességében a mű fő gondjának a tájékozódási nehézségeket látjuk: bőségesebb lehetne a függelék, a szövegbe zsúfolt adatok helyett szemléltető táblázatok segíthetnék az egyetemistákat; s a szakirodalmat is célszerűbb volna a fejezetek után, nem pedig a hatalmas kompozíció legvégén, betűrendben közölni. Mindez nem könnyíti meg a tanulást az egyébként valóban rengeteg hasznos tényt és színes információt tartalmazó „vegyes vágott” tankönyvből.
(Magyarország története a 19. században. Szerkesztette: Gergely András. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3780 forint)

A katona Rákóczi
A kuruc kor csatái Szomolánytól Romhányig
Ludwig

Amint általában a történelmi évfordulók, a háromszáz éve kirobbant Rákóczi-szabadságharc is alkalmat kínál arra, hogy újra megjelenjenek rég feledésbe merült, alig ismert könyvek, a korral foglalkozó tanulmányok. De a történészszakma szempontjából is esedékes volt már az 1703 és 1711 között zajló háborút tudományosan ismertető hadtörténeti munka megjelenése. A mai szakértők szerencséjére csak elő kellett venni és leporolni egy ilyen ritka gyűjteményt: Markó Árpád évtizedek óta obskurus szaklapokban lappangó tanulmányait. A tudós katonatiszt (1885–1966) – akit az Akadémia is tagjai közé választott – levéltáros-történészként fél évszázadon át kutatta a kései feudális kor kimagasló hadvezéreinek históriáját. Zrínyi Miklósról, Hadik Andrásról, a katona Rákócziról folyóiratokban megjelent tanulmányai, kisebb-nagyobb cikkei mellett részletes feldolgozásokra vállalkozott – ezekből állt össze a most napvilágot látott, II. Rákóczi Ferenc csatái című tanulmánykötet.
Az 1704. május 28-án Szomolánynál kivívott fényes kuruc győzelem, a két héttel későbbi koroncói csata; az érsekújvári és lipótvári császári főerődök ostroma; a balszerencsés nagyszombati ütközet (1704. december 26.); az 1708. augusztus 3-i sorsdöntő trencséni csatavesztés; valamint az 1710. január 22-i romhányi utolsó összecsapás részletes leírása külön-külön fejezeteket alkot. A hadmozdulatok áttekintését helyszínrajzok és jegyzetek könnyítik meg, a tájékozódást személy- és földrajzinév-mutató segíti. A válogatást szerkesztő, kitűnő kiegészítésekkel ellátó Mészáros Kálmán szerint „Markó Árpád (…) II. Rákóczi Ferenc korának hadműveleteiről írott, maradandó értékű tanulmányait ma sem haladta meg az idő”. Tegyük hozzá: nemcsak az idő nem haladta meg, de a történészszakma igyekezete sem.
(Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc csatái. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3700 forint)