Külön köszönet

Most, hogy végre-valahára aláírtuk az athéni egyezményt, sokan gondolták úgy a Kárpátok alatt, hogy talán egy röpke időre fellélegezhetünk: jó darabig nem lesz több huzakodás, oktondi testvérharc, hanem békesség és bizakodás költözik a magyar szívekbe. Az adófizetők által finanszírozott közmédia szemlátomást mindent meg is tesz, hogy ezt az idilli képet sugározza az országról, amelynek immár pecsétes papírja is van arról, hogy európai illetőségű. Lám, A hétnek is milyen zengzetes latin nevet adtak az európai tradíció jegyében! Csupa szép és okos kormányzati embert ajnároznak benne tízszer annyi pénzért, mint amennyit eddig a fantáziátlan kutyaütők kaptak, s az alcím is roppant találó: a talpnyalás szabadsága (vagy valami ilyesmi). A hamisítatlan földi paradicsom jön le a képernyőről: hiába, a producer és a közszolgálati showman egyaránt a kőkemény kereskedelmi médiában edzette magát, ahol hozzászoktak a hajlíthatatlan, könyörtelen igazmondáshoz. (A kormányzat bölcs előrelátására, kiforrott személyzeti politikájára vall, hogy ilyen hosszú távon és ilyen sokrétűen – mind erkölcsileg, mind anyagilag – gondoskodott eurokompatibilis sajtóudvartartásának kineveléséről.) Annyi oktalan kommunikációs viszály és médiaháborúskodás után büszkén mondhatjuk, hogy garantáltan ez a harc volt a végső; de megérte: a lojális vérprofik jóvoltából mindenki láthatja a saját szemével, hogy itt van már a Kánaán. (A műsorgazdáknak mindenképpen. A szabadpiacon ezzel a nyálfolyós produkcióval már bajosan élnének meg, de nem is kell: a magabiztos prognózisok ellenére az állam mégsem halt el, s mindig akad egy szabadon fejhető tőgye.)
De ne legyünk ünneprontók. Ne szajkózzuk, hogy ezek hoznak egymilliót, de egyúttal el is visznek ötöt; s még csak ne is gondoljunk olyan csúf eshetőségekre, hogy idővel a tévé ügyvédjeiből lehetnek a tévé vádlottjai. Egy olyan országban, ahol a független bíróságok a legszemenszedettebb tocsikolásokat is rendre kormánykonform módon ítélik meg (azaz a politika szimbiózisban él a köztörvényességgel), a szabad szólást minden nehézség nélkül össze lehet mosni a szabad rablással. Nyomtató lónak nem szokás bekötni a száját, főleg, ha a szárazmalomnak pillanatnyilag nincs is törvényes gazdája.
Aki azonban naivul azt gondolná, hogy a közpénzzel való lezser gazdálkodás kizárólag televíziós monopólium, annak melegen ajánlható tanulmányozásra az adókból finanszírozott EU Kommunikációs Közalapítvány hirdetése, amelyben megköszönik mindazon állampolgároknak a voksukat, akik részt vettek a csatlakozási népszavazáson; majd „külön köszönetüket” nyilvánítják az igen szavazatokért. A világnézetileg semleges jogállam bűvöletében élő állampolgár számára ezen a ponton recsegve-ropogva összedől az alkotmányos rendszer. Mi következhet még ezután: talán köszönet minden választónak, aki az országgyűlési választásokon az urnákhoz járul; de külön köszönet bizonyos „helyes” voksokért?
A fizetett hirdetés formájában megnyilvánuló alkotmányos diszkrimináció fölött nem lehet elsiklani olyasmivel, hogy ilyen történelmi pillanatokban ne kukacoskodjunk. A népszavazáson lemondhattunk szuverenitásunk egy részéről, de nem mondtunk le a józan eszünkről és az erkölcsös közszolgálat iránti hő óhajunkról. A fizetett médiaköszönet – amely sokkal lecsupaszítottabb formája az adóforintok herdálásának, mint a sokszorosan bukott „médiasztárokkal” művelt kormányzati sikerpropaganda – még tarthatatlanabb, ha a konkrétumok nyelvére fordítjuk. E logika szerint ugyanis többségükben „nem jó magyarok” élnek Kisvásárhelyen, ahol a voksolók 54 százaléka az unió ellen foglalt állást (18:15), Abaújlakon (62 százalék, 20:12), Almásházán (63 százalék, 14:8), illetve Sényén (65 százalék, 15:8). Az ő adójuk nem elég jó, hogy megköszönjék belőle: vették a fáradságot, és éltek alkotmányos jogukkal. Megkülönböztetett köszönet illetné viszont a legszebb népfrontos időket idézően egyhangú igen szavazatokat produkáló Keresztétét (23:0), Tornakápolnát (14:0), Gétyét (30:0), Felsőszenterzsébetet (10:0) és a beszédes nevű Simát (18:0). Némi nemzetbiztonsági vizsgálódást is megérne továbbá, hogy kik voltak a statisztikarontó renegátok Váradon (37:1) Maglócán (32:1) és Lendvajakabfán (26:1).
Lehetne persze azzal érvelni, hogy ezek az EU-kommunikátorok mind közgazdászok meg vállalkozók, nincs köztük egyetlen valamirevaló kommunikációs szakember sem – ez a kontraszelekció azonban egy jogállamban nem mentesítené őket a haladéktalan lemondás terhe alól. Persze csak akkor, ha úriemberek – ez a kategória pedig nem feltétlenül EU-konform. Ha úriemberek volnának, a szóban forgó hirdetés árát is össze kellene dobniuk professzori jövedelmükből meg piaci profitjukból. Ez volna a minimum – és ezért még nem is járna külön köszönet.