Macskafű

Délután fél hat volt. A nap kicsit morcosan, fáradtan játszadozott a veranda festett üvegével, búcsúzóul olyan fényekkel borítva be a lakást, hogy ismét meg kellett állapítania, nem menne el innen a világ minden kincséért sem. A veranda és a hall között csak hatalmas üvegajtó volt, erre festett anyja egy felemelt lábú, kecses darut, iszalagokat és két gyurgyalagot tavaly nyáron. Még ki sem gyönyörködhette magát rendesen a műalkotásban, amikor fölvetődött, hogy esetleg el kell cserélnie a lakást. Egyébként is rossz környéken van, kétszer törtek be, az autót egyszer ellopták, háromszor feltörték, egyszer pedig megpróbálták ellopni, de ő kihívta a rendőröket. Másfél évre rá egész nyáron járhatott a rendőrségre, a két suhanccal történő szembesítésre, az ügyben azóta sem született ítélet. Akkor megfogadta, hogy a rendőrséget soha többé. Nincs annyi ideje. Egy ízben meg, amikor már alig várta, hogy hazaérjen, rendőrautó állta el útját. Közölték vele, hogy most nem mehet haza, mert egy körözött bűnözöt fognak el éppen, és le van zárva a környék. Menjen el valahova, fél óra múlva visszajöhet. Elképzelte a fegyveres üldözést a lépcsőházban, aztán az utcán, biztos tippje volt a körözött bűnözőre is. Elég hátborzongató volt, mindenesetre személyes gyanúsítottját azóta nem látta. Szóval rossz környék, hiába a veranda festett üvegei…
Mikor kész lett a hatalmas üvegfestmény, eszébe jutott Pessoa verssora: „Hasadj meg, festett üvegből való szív!”, és azóta sem ment ki a fejéből. Meg akarta mutatni valakinek anyja műalkotását, de az illető nem jött el.
Ott állt tehát a búcsúzó nap fényében, és eszébe jutott, hogy aznap még egy szó sem hagyta el a száját. Hirtelen elfogta a pánik. Lehet, hogy nincs is hangja? A telefon egész nap nem szólalt meg, kihez szólt volna? Sürgősen ki akarta próbálni a hangját, hogy megnyugodjon. Feltárcsázott egy számot, amelyet a legtöbbször szokott hívni, de mielőtt még az utolsó számjegyet beütötte volna, letette a kagylót. Félt. Nem ezen a számon akarta a hangját próbálgatni. Másikat tárcsázott, nem vették föl. Énekelni kellene, gondolta, akármilyen keveset, de nem volt jó kedve. Magában beszélni végképp nem akart, még a végén bolondnak nézné magát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha élne a Mirci. Ő mindig olyasmit csinált, hogy beszélni kellett hozzá. Nem egyszerűen csak rászólni, nem. Beszélgetni, meggyőzni. Amikor például felült a reggelihez megterített asztalra, finoman megfenyíteni: Mirci, ezt azért nem illik!
Ezt a mondatot aztán sokáig idézte a jelenet szemtanúja, nem múló derültséggel. Azóta ez a szemtanú is felszívódott.
Nem volt kedve felöltözni, hogy kimenjen az utcára, és csak úgy találomra köszönjön valakinek. A bolt meg egyáltalán nem jöhetett számításba, azt a legvégső esetre tartogatta, anyagi természetű okok miatt. Pedig a boltban legalább annyit mondhatott volna, hogy köszönöm.
Egymás után vette le és rakta vissza a könyveket a polcra, Camus vissza, Dosztojevszkij vissza, Pilinszky főleg vissza. Ilyenkor érzett némi elégtételt. Végül hat-hét könyvet bevitt a szobába. Olvasgat kicsit, hátha valamelyik könyvben rátalál a megoldásra. Az utolsó könyvet akarta levenni, amikor műanyag zacskó esett a földre. Hirtelen nem tudta, mi az, de aztán már nem volt kérdéses: a macskafű! Ezt az elképesztő dolgot amerikai barátaitól kapta, amikor még élt a macska. Pontosabban a Mirci kapta személyesen. Használati utasításként előadták, hogy akkor kell a macska ételébe keverni, amikor huzamosan rosszkedvű. A zacskóban ugyanis macskakábítószer van. Ezt is csak a féleszű amerikaiak találhatták ki, persze. Ha a macska megeszi, iszonyú jókedvre derül, magasba ugrál, száguldozik a lakásban föl-alá, bukfenceket vet. Első reakciója a sértettség volt a megdöbbenésen túl. Mit képzelnek róla, képes lenne odaadni a Mircinek ilyen marhaságot, amikor még ő sem folyamodott a legenyhébb kábítószerhez sem? Az ő macskája nem depressziós. Kikéri magának. Igaz, hogy cigarettázik, de ez az összes káros szenvedélye. Ha attól eltekintünk, hogy egy ülőgarnitúrát tönkretett, amikor kiskorában a körmét élesítette. Rögtön tudta, sose fogja a macskafüvet Mircinek odaadni, de nem akarta az ajándékozók kedvét szegni. Jó, majd ha egyszer depressziós leszek, adok neki, mondta, és el is felejtette az egészet. Azon a New York-i piacon vették a kínai negyedben, ahol együtt volt barátaival, és szerintük azt mondta, hogy van itt minden, még szárított majomszar is. Ennek már jó pár éve, de már annak is, hogy a Mirci földobta tappancsát, ő meg ott állt, enyhe pánikrohamban elveszettnek hitt hangjával, kezében macskafűvel.
Óvatosan kibontotta a csomagot, tartalmát belekeverte egy doboz joghurtba. Egyszer élünk, gondolta.