Medgyessy és a polgári eszme

A 2002-es parlamenti választások végeredményét jelentősen befolyásolta, hogy a konzervatív oldal közel sem volt képes olyan egységesen fellépni, mint a baloldali-liberális pártok. Bármennyit tett Orbán Viktor és a Fidesz vezérkara a teljes jobboldali egységért, nem tudtak mindenkit maguk mögé állítani. Rengeteg indulat halmozódott fel a polgári kormány négy éve alatt, és túlságosan sok lett a sértődött ember. Ehhez még az is társult, hogy az MSZP a „párton kívüli” Medgyessy Péter csatasorba állításával olyan személyiséget jelölt a kormányfői székbe, aki látszólag képes volt átnyúlni a baloldali tömb határain, retorikájával, ígéreteivel vonzerőt gyakorolni azon politikai csoportokra, akik különböző okok miatt kicsúsztak a Fidesz ujjai közül.
Medgyessy azóta is ezt a sajátos, jobbközépre nyitott centrumpolitikus szerepet játssza. Nemzeti középről, polgári értékekről beszél, kijelentéseiben vezető jelszóvá vált a köztársaság és a nemzeti egység. Igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy egy Európa-ellenes, korrupt és arrogáns Fidesz áll szemben mindazokkal, akik az 1989-es köztársaság eredeti értékeit hordozzák. Az ideológiai elv helyett sajátos politikai alapon határozza meg a baloldaliságot, ami a Medgyessy-kinyilatkoztatásokban egyfajta integráló erővé transzformálódott, mivel minden olyan konzervatív, kereszténydemokrata és liberális erőt kész befogadni, amely hajlandó együttműködni vele az általa felvázolt köztársasági modell őrzésében. Ő határozza meg, melyek ennek a harmadik köztársaságnak az alapértékei, és noha soha nem definiálta őket, rendszeresen ezekkel állítja szembe Orbán Viktort és támogatóit.

Ebben a sajátos mátrixban a Fideszt olyan karanténba szorítanák, amilyet az MSZP szenvedett el a rendszerváltás utáni első évben. Akkor Antall Józsefnek sikerült olyan politikai erőteret kialakítania, amelyik a konzervatív koalíció, illetve a liberális ellenzék dualizmusára épült, és amelyben az MSZP partvonalon kívüli párttá, bűnbakká vált. Ma már tudjuk, hogy a szocialisták Horn Gyula irányításával nem csupán ki tudtak törni ebből a kényszerpozícióból, de az 1994-es választásokon aratott földcsuszamlásszerű győzelmükkel gyakorlatilag szét is zúzták az antalli modellt. Az SZDSZ, szakítva eredeti értékeivel, segédcsapattá vált, a Fidesz pedig egy olyan senkiföldjére szorult, ahonnan az egyetlen kiút a jobboldal szétmállófélben lévő pártjai felé vezetett. Az 1998-as választások idején vegytisztán szétvált a bal- és a jobboldal, amelyben ez utóbbi képes volt integrálni a rendszerváltás valamennyi értékét. Ma már ki emlékszik rá, hogy valamikor 1998 tavaszán, a két választási forduló között volt egy rövid időszak, amikor az a hat frakcióvezető (Orbán Viktor, Tölgyessy Péter, Kónya Imre, Torgyán József, Füzessy Tibor és Pozsgay Imre), akik annak idején az első szabadon választott Országgyűlésben hozzászóltak Antall József történelmi jelentőségű kormányprogramjához, ugyanazon a kormányváltó oldalon álltak? Akkor, 1998-ban még a látszólag süllyesztőbe került KDNP és az MDNP is a váltásra szavazott, annak ellenére, hogy teljesen értelmetlen önálló indulásuk számtalan mandátum elvesztését jelentette.

Szimbolikus értelmű, hogy 2002-ben a fenti hat név közül, önmagát leszámítva, már senki nem segítette Orbán Viktort. Az antallisták egy részének (köztük Kónya Imrének) néppártja és a többek között Füzessy Tibor fémjelezte KDNP az örökké sértődött Kupa Mihállyal együtt balra vitte a szavazók egy kicsiny, de nagyon fontossá váló csoportját. Ők voltak az elsők, akik Medgyessy Péter szirénhangjaira átálltak egykori ellenfeleik oldalára, és így elfogadták a köztársaság Medgyessy-féle értékrendszerét. Pozsgay Imre visszavonult, Torgyán József megbukott, Tölgyessy Péter pedig hallgatásba burkolózott.
Következett az MSZP győzelme a kormányalakítással, ahol a veretes történelmi nevet viselő Görgey Gábor, a korábban a liberális Köztársaság Pártban politizáló Bárándy Péter és a rövid ideig az Orbán-kormányban is államtitkárkodó László Csaba személye is segített abban, hogy egy erőteljes polgári-középpárti arculat jöjjön létre. Ebbe a sorba illeszkedett később a jobb sorsra érdemes Katona Tamás, aki a főváros első kerületében tette lehetővé a jobboldali szavazóbázis értelmetlen megosztását.
Medgyessy Péter köztársasága mint egy fekete lyuk szippantotta magába Solt Pált, a Legfelsőbb Bíróság volt elnökét, a rendszerváltás éveinek egyik vezető közjogi méltóságát, aki aktív bíróként azzal kérdőjelezte meg az igazságszolgáltatás pártatlanságába vetett hitet, amikor elvállalta a Medgyessy-féle korrupcióellenes bizottság vezetését.

Elcsábult az Orbán-kormány gazdasági establishmentjének több prominense is. Somody Imre, az ismert üzletember, Orbán Viktor egykori informális tanácsadója és egy időben gazdasági miniszterjelöltje éppúgy nevét adta az elfuserált uniós csatlakozási kampányhoz, mint Chikán Attila korábbi gazdasági miniszter vagy Kádár Béla exkülgazdasági miniszter és OECD-nagykövet. Mellettük miniszteri széket vállalt az MSZP–SZDSZ-kormányban Juhász Endre uniós főtárgyaló, az Antall-kormány egykori külgazdasági államtitkára. Mindezek beteljesítőjeként pedig ne feledkezzünk el az MDF-ről, amely mohón asszisztált a köztelevízió kuratóriumi elnökségének fidesztelenítéséhez, és amelynek több vezetője – Dávid Ibolya elnök, Herényi Károly frakcióvezető és Boross Péter exkormányfő – látványos gesztusok egész sorával bizonyítja már hónapok óta a „köztársaság iránti elkötelezettségét”. Sajnos, ők is hajlandók voltak szerepet vállalni abban a kolosszális méretű komédiában, amelyik a „polgári” Medgyessy Péter piedesztálra emelését, valamint a jókora médiasegédlettel kirekesztett Orbán Viktor politikai és morális likvidálását célozza meg.

Egy dologról azonban nem lehet elfeledkezni. Medgyessy ölelése eddig mindenki számára végzetes volt. A Centrum párt támogatottsága fél év alatt a töredékére zuhant, az önkormányzati választásokon hatalmasat buktak. Néhány kulturális (a Millenáris Park igazgatói széke) és gazdasági (a Mol Rt. felügyelőbizottságának elnöki széke) pozíción kívül semmit nem kaptak. Csak összehasonlításképpen: az 1998-as választásokon 1,32 százalékos eredményt elérő MDNP három államtitkári széket kapott, csak mert a Fidesz gesztust akart tenni Antall József legelkötelezettebb híveinek. Az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány bűnbakká vált a gyatra népszavazási részvétel miatt, holott a tényleges felelősség a kormányé. Solt Pál szerepvállalásával sikerült komoly vitákat provokálni a bírák politikai szerepvállalását illetően, miközben számolatlanul ömlik a közpénz a baloldali magánzsebekbe. Az egyébként tiszteletre méltó Juhász Endrének is tudnia kell: a kinevezése alighanem csak eszköz a Medgyessy Péter és Kovács László közötti, alig leplezett hatalmi harcban, szerepe pedig az, hogy gyengítse a külügyminiszter kormányzati befolyását.
S most őszintén föl kell tennünk egy kérdést. Vajon hány egykori jobbközép kötődésű személyiségnek vagy pártok fölötti tekintélynek kell még besétálnia a csapdába ahhoz, hogy rájöjjenek: ők csupán eszközök egy átmaszkírozott posztkommunista politikai elit kezében, amely az első adandó alkalommal elhajítja őket? Az eddigi választások arra is rávilágítottak, hogy a köpönyegforgatókat és a kétszínű személyiségeket nem kedvelik a választópolgárok. Mert politikusként mindenkinek csak egy élete van.