MI A MAGYAR?

[…] 1939 őszén kitört a második világháború. Eleinte csak Németország és Lengyelország seregei álltak egymással szemben, de Franciaország is mozgósított, és lezárta légi határait Németország felé. Kénytelen voltam Oxfordból jövet repülőjegyemet sutba dobva Párizsból vasúton Olaszországon át hazavergődni. Újabb nehézségek tornyosultak elém. Hogyan jussak Budapestről a viharfelhők elkerülésével keletre? Zavaromból egy újszerű intézmény segített ki. A magyar vállalkozókedv és -képesség megteremtette a közvetlen vízi kapcsolatot Budapest és a Közel-Kelet kikötői között. Kisebb űrtartalmú, különleges építésű hajók szállítják a magyar árukat a Dunán le a Fekete-tengeren, a Dardanellákon át, eljutnak az Égei-tenger legendás szigetvilágába, Szíria hegy övezte kies kikötőibe, a Szuezi-csatorna torkolatába, és az alexandriai világítótorony tövében pihennek meg. Közben ellátogatnak Szalonikibe, Pireuszba, Athén kikötővárosába. Ezeken a helyeken szedik fel hajóink mindazt a rakományt, amit az egzotikus világ tartogat számunkra.
A magyar tengerjáró hajók csak árut szállítanak, személyszállítást nem vállalhatnak. Egyetlen lehetőség maradt számomra: fel kellett vétetni magamat a magyar tengerészet kötelékébe. Ötvenöt éves koromban, öreg fejjel így kaptam hivatalos tengerészeti igazolványt, szakállas fényképemmel ellátva, és büszkén hajóztam be mint hajósinas a „Kassa” nevű tengerjáró fedélzetére. Földes kapitánynál szabályosan jelentkeztem, azután bemutatkoztam a többi tengerésztisztnek és a legénységnek, amelynek állományát most személyemmel szaporítottam. Én voltam a világ legöregebb hajósinasa!
A „Kassa” motoros hajó. Raktárai tágasak, fedélzete széles, kormányállása kényelmes, gépei, műszerei tökéletesek. Szikratávírója összekapcsolja a világgal.
1939. szeptember 23-án, sivár, esős vasárnapon hagyta el hajónk Csepel kikötőjét. A kapitány hosszú szirénajellel búcsúzott el Budapesttől. Én egy ideig meghatottan integettem a szürke távlatba tűnő Gellért-hegy felé, azután igyekeztem beleilleszkedni újszerű életembe. A hajósnak többféle élete van. Ha a kikötőben vesztegel, ki-be rakódik. A tisztikar ilyenkor nehéz irodai munkát végez: nyilvántartja, számlálja, ellenőrzi a rakományt, a révhatóságokkal tárgyal, beszerzi a hajó fűtőanyagát és élelmét. Amint újból megindul a gép, és a hajó teste kellemes ringásnak engedi át magát, a személyzet „hajózik”: a parancsnok indít, az ügyeletes tiszt a műszereket kezeli, a géptisztek a hajó gyomrában sürögnek-forognak, a kadétok, matrózok és mindenki más tesz-vesz. Munka állandóan van a hajón: a ponyvát kell javítani, a hajótestet mázolni, a mentőcsónakokat fel kell szerelni, apróbb-nagyobb ácsolásokat kell végezni; olyan ez, mint egy kis gyár. A géptisztek ezermesterek. Nemcsak a fegyelem kívánja meg, hogy a legénység állandóan foglalkoztatva legyen, de lelki szükséglet is, mert a tengerésznek nem szabad elernyednie, nehogy legyőzhesse a körülvevő ellenség: a szél, a tűz, a hullám és a zátony.
A „Kassa” kékesszürke teste büszkén siklott le a Dunán második keleti útján. […]
Részlet Germanus Gyula A Félhold fakó fényében című útleírásából