Mahmúd Abbász és Jasszer Arafat régi harcostársak. Együtt voltak tunéziai száműzetésben, végigélték hazájuk brit fennhatóságból való kiszabadulását, a zsidók bevándorlását, Izrael kezdeti tapogatózó lépéseit, majd az amerikai pénzen megerősödött fiatal állam egyre keményebb uralmát. A két ember ugyanazokkal a gondokkal küzd, így szinte mindenben egyetértenek. A kormányalakítási tárgyalások alatt azonban úgy tűnt, egy lényeges különbség mégis akad: Abbász politikus, Arafat viszont sokkal inkább szimbólum. Valószínűleg nem úgy távozik majd egykor a világpolitika színpadáról, mint egy a sok arab vezető közül.
Úgy tűnik, a távozás nem várathat sokat magára. A szinte komikusnak tűnő erőszakoskodás izraeli és amerikai részről a demokratikus palesztin kormány megalakítására egyértelműen Arafat félreállítása végett történt. A palesztin vezetés még választásokat is akart tartani, ám a háborús helyzet miatt az emberek még szavazni sem tudtak volna elmenni, nemhogy megismerni a különböző jelöltek, irányzatok véleményét. A palesztinok álláspontja úgyis szinte teljesen egységes. A lényeg: távozzanak az izraeliek a földjükről, legyen vége az elnyomásnak, s hadd térjenek vissza az ötven éve elmenekült milliók szülőföldjükre. Hogy emellett milyen oktatási rendszer, egészségügyi ellátás vagy választási szisztéma fog érvényesülni, részletkérdés.
Arafat valószínűleg úgy gondolta, nem lenne szerencsés, ha mindenben az Izrael és az Egyesült Államok által támogatott tervet fogadná el. A kormányfői poszt létrehozásánál épp eleget kedvezett tárgyalópartnereinek, Oroszország, az Európai Unió és az ENSZ – a béketárgyalásokat lebonyolító kvartett három tagja – ugyanis minden további nélkül hajlandó lett volna vele is tárgyalni. Izrael azonban nem, és ezt a hozzáállást a kvartett negyedikje, Washington is magáévá tette. A tárgyalássorozat így Mahmúd Abbász és Arafat „ellenségeskedéséről”, illetve a palesztin elnök távozásáról szólt. A diplomácia öreg rókája az utolsó napok eseményeit úgy intézte, ő kerüljön ki erkölcsi győztesként a vitából, s ezzel szépen búcsúzzon a közélet azon rétegeitől, amelyeknek napi szereplője volt. Abbász kompromisszumkereső ajánlata, miszerint ő maga tölti be a belügyminiszteri posztot, Dahlan pedig a belbiztonsági minisztérium élére áll, kapóra jött Arafatnak – hacsak nem ő találta ki. A nagyvilág számára ő engedett a vitában, sőt, bár ez a lépés saját hatalmának megnyirbálását jelentette, a béke érdekében hajlandó átadni a stafétabotot másoknak.
Abban persze senki sem kételkedik, hogy az elnök továbbra is a palesztin oldalon mindennek alfája és ómegája marad, a lépés mégis szimbolikus, s talán elkerülhetetlen is. Régóta tart ugyanis a háború, túl régóta ahhoz, hogy a lelkesedés kitartson a védőkben. Friss erőre van szükség, lendületre, s nem régi motorosokra, akik egész életükben forradalmárok voltak. Ennek megfelelően a Palesztin Hatóság egyesek szemében korrupt, hataloméhes és tehetetlen szervezetté vált, s helyette a húsos fazéktól távol eső, az izraeliekkel nem tárgyaló, a szabadságért tenni akaró Hamász felé fordultak, a szervezet pedig felvállalta mindazt, amit a nép akart: iskolákat alapított, segélyszervezetet működtet, elosztja a külföldről érkező adományokat, s nem utolsósorban fegyverrel harcol az izraeliek ellen. Izrael számára nem is történhetett volna szerencsésebben. Szerintük a két szervezet szinte észrevétlenül helyet cserélt, s amit az ismert palesztin politikusok tesznek, szinte semmi hatással nincs a közéletre. A vélekedést nem véletlenül osztják oly sokan az izraeli politikusok közül: a Hamászt ugyanis terrorszervezetként könyvelték el a világ minden táján, így velük „nem lehet tárgyalni”. A Palesztin Felszabadítási Szervezet és Arafat kivívta magának az elismerést az évtizedek során, ám a Hamásznak nincs ötven éve arra, hogy végigjárja ezt a rögös utat.
Izrael és a palesztinok mellett azonban az Egyesült Államoknak is vannak érdekeltségei a térségben, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Amerika kiadta a parancsot: Izraelben béke kell, hogy folytatódhasson a „demokratikus Közel-Kelet” kialakításának terve. Az Irak elleni háború előtt és alatt is sok elemző gondolta úgy, elsősorban nem Szaddám Huszein fegyvereiről és az olajról van szó, hanem Izraelről. Washington talán úgy döntött, a monstre hadjárat mellett diplomáciai úton is megpróbálja megtisztítani a térséget. Ennek egyik első lépése lenne a most tetten érhető „útvonalterv” megvalósulása: Arafat távozik a hatalomból, s helyette kompromisszumkész, népe által is elfogadott politikus tárgyal az izraeliekkel. Az erőszakcselekmények szünetelnek, a két fél megállapodik a jövendő palesztin állam kereteiről, ennek fejében a zsidó állam felszámol néhány zsidó telepet a palesztinok földjén. Végül kialakul a független, demokratikus Palesztina, amellyel békében él Izrael is, főleg azért, mert az északkeleti szomszédok, Szíria és Irak sem fenyegetik többé a térség békéjét. Az álomképet egy cseppet rontja az, hogy minden környező országot amerikai katonák felügyelnek, a megszállt népek gyermekei pedig csak ideiglenesen rejtették el fegyvereiket. Az új Palesztina így a reménybeli békés mintaállam helyett terrorközpont lehet – ez pedig kizárólag amerikai katonák „örökös” állomásoztatásával lehet megakadályozni. Izrael így megkapja a védettséget, Arafat pedig szomorúan ismerheti fel: a kísérlet kudarcot vallott.
origo.hu
Kubatov Gábor is elbúcsúztatta a mandátumát elvesztő Fekete-Győr Andrást
