Rózsabimbó

A lomtalanítás mélyen elgondolkodtatja az embert, mert nem feltétlenül ócskaságokat rakunk ki az út szélére. A lom a romlás által szaporodik vagy a múlt megőrzési kísérleteként. Vagy az erről való lemondásként. A padláson marad egy Rákosi Mátyást ábrázoló olajfestmény, amelyet valaki anno átbökött középtájon, merőlegesen az arcra; ám közszemlére és -prédára kerül a szánkó, amelyen együtt utaztunk Laci öcsémmel. A most 89 éves édesapánkat fogtuk be a hatvanas évek alkotmánya és az azóta alámerült családi boldogságunk elé. A Lenin utca hava kék volt a fénycsövektől, s úgy hittük, a holdtól is; volt hócipőnk, fehér, patentos, bokáig gumi. Ha iskolából jöttünk, bőr hátitáskánkban szétkenődött a napközis májas kenyér. (Gyümölcsíz, sült tök, Mackó sajt?) Igen, kiraktam a szánkót, lássuk, el bírom-e viselni, hogy a „bocskai havasok” lejtői helyett most fölfelé vágtat, a megunt kacatok szomorú hegyére. A lakk lekopott róla, talpa rozsdás; szegény ártatlan szánkó, beékelődik az idegen sorsok tárgyi üledékei közé, s elhúz egy foszöld IFA-n, amelyet (de biztosan nem jól látom) Andersen vezet. Megúszta a lomtalanítást a vén Singer varrógép, takarékos, háborús masina. Vásárhelyen, a Szántó kettőben ott állt Aran faragott íróasztala mellett egykor, vásott gatyák és olcsó függönyök óidejében. Lábítós, múzeumi darab. Ha lesz még egy mindent maga alá temető háború, az új világ régészei gyönyörködve lökik le róla a törmeléket, s portalanítják hamis aranyozását. Varrógép, szóval: gép – ipar, gazdagság, kisüzemi kapitalizmus. Marad. Viszont a nagy ebédlőasztal nem ússza meg. Először tényleg asztal volt, Dadival, Arannal, Emmi nénivel reggeliztünk, ebédeltünk rajta, mellette, körülötte. Pingpongozásra is megfelelt: szét lehetett húzni, a gyomrába rejtett betétlapokkal meghosszabbítani, így majdnem szabályos pályát kaptunk. Urbán Gyurka (pitvarosi srác, egyébként Bethlen Gábor Gimnázium, harmadik bé osztály) igazolt asztaliteniszező lévén rendre „lealázta” az Arannál kölyökidejét töltő, de az urbánus modort is itt begyakorló középiskolás klubot. Menya (Moldvay Laci) számított még, mert olyan hülyén fogta az ütőt, hogy mindig az asztalra pattant róla a labda. Knorr Ákos meg Béker (no, és a szelíd Győri öcsi) favágó stílusban játszott, veszekedett, játszott. „Tele szájjal” pingpongoztak. Csudára élveztem. A nagy ebédlőasztal műhelypaddá hasznosult a végén, gipszet öntöttünk rajta, vegyszeres üvegek, mérgek és porok piszkították be, szerszámok és szögek tépték tovább a sebeit. A nagy költözéssel velünk jött. Az egyik diófa alatt álldigálta végig a telet, ütődött malterosvödrökkel a hasa alatt. Fénykorában tortákat és sülteket cipelt, ma saját súly alatt görnyed. Amikor kivittem a vaskapun túlra, a „halottszállító” gépek elé, szétesett. Kettétört. Őrzöm tovább a fületlen, néma Supraphon lemezjátszót, amely idétlen, nekem meg furcsán gyönyörű. Tudom, ezen hallgatta Kohán (akinek még volt ideje átvenni a Kossuth-díjat a halálos ágyán, s tán vicsorgott is hozzá, mert Kulka professzor átvágta a „fájdalom idegei” drótkötél fonatát), szóval bömböltette teljes hangerőn Beethovent, végig az összes szimfóniát, újra és újra, tökrészegen, ordítva a halálfélelemtől. A század nagy festője tombolt és ivott Beethoven háborgó zenéjére, majd a korongról lelökve a tűt, lekapta a sípoló Supraphonról a IX. szimfóniát, a fekete lyukként pörgő és érte nyúló isteni haragot és megmagyarázhatatlan emberi örömöt, és szilánkokra taposta. Pusztuljon minden, a kurva életbe! A Supraphon várhat a padláson, diszkrét, mint egy vén inas. Bezzeg a nagyapó biciklije! A hárommillió forintos, amelyet néhai Horváth József budapesti taxisofőr vidékre költözvén az életéből még ki tudott zsarolni. A jó (mások szerint házsártos) öreg járta a piacokat, s mindenféle roncs gépeket és alkatrészeket vásárolt, a MÉH-telepen vázat, kilóra. Nyugdíj-kiegészítés gyanánt (eredeti szakmája lakatos) bringákat kreált és árult. A családból engem tartott a legtöbbre, én ingyen kaptam tőle egyet. Melák, jó hajtású drótszamár, két tekerésre az utca végéig röpít. Amikor elköltöztünk Vásárhelyről, ezt is felraktam az egyik kamionra. Bodajkon egyszer-kétszer használtam még, de valahogy megette a fene. Szerelni kéne, zsírozni, ilyesmi. Nem való nekem. Nohát, a lomtalanításkor a nagyapó biciklijét is kitoltam a (ha)lom mellé, s odasérítettem a gyászkupac oldalába. Roma honfitársam rögtön fölzsinegelte az utánfutó sárhányójára egyikfelől, mire én kitoltam néki a tréfává torzult kempingbiciklimet, a járműve másik oldalát kiegyensúlyozandó. Három gyerek van otthon – mondja a roma asszonyság –, rendbe rakják a bicikliket, az ám! De fenéken rúgna nagyapó szelleme, ha a környéken lengedeznék! No, csak vigyék. Aran NDK-mosógépét, amelyről az „előlomtalanítók” baltával vágták le a konnektort meg a kifolyócsövet, mielőtt a platóra hajították volna. Elment a katonaláda, a kibelezett hűtőszekrény, a porcelánkagyló, székek és rothadó bádogcsatornák. Megtisztultunk. Ez volna a tavasz? A bomlót, a bánatost, a kétségest kilökő újjászületés. Lomtalaníts és csatlakozz a tavaszhoz! Igen, az évszakok váltják egymást, az égi mechanika rángatja kedélyünket, fűti bölcsességünket. Ez utóbbi szól általam (persze így ravaszul személytelen), hogy nem árt, ha a lomtalanítás mélyen elgondolkodtatja az embert.