Sose lesz már „terülj, asztalkám”

Két magyar aprófalu, a Zala megyei Sénye és Almásháza, népszavazáson részt vevő lakói elgondolkodtatóan nagy arányban – 65:22, illetve 63:64 százalékban – mondtak nemet Magyarország európai uniós csatlakozására. Pedig ha máshol nem, a Zalai-dombvidék rejtekén élők átlaghonfitársaiknál többet tudnak az egyesült Európáról, hiszen e falvak minden második házának drezdai, berlini, rostocki és stuttgarti német a tulajdonosa, akik napi kapcsolataikban jószomszédi viszonyban élnek a helyi lakossággal.

Sénye felé egyszerű bekötőút vezet, amely olyannyira keskeny, hogy már feleslegessé vált a felezővonal felfestése is. A szántóföldeket szőlőhegyek váltják fel, kapával kiforgatott föld barnállik a tőkék között. Elhagyott téeszmajorság omló falai bújnak meg a szelídgesztenyés ágai között. Sénye zsáktelepülés, harminchat választásra jogosult lakója közül huszonnégy ment el szavazni, s közülük tizenöt nemmel voksolt az ország Európai Unióhoz történő csatlakozására.
A hetvenhárom éves Torda Tibornét a tavaszias idő csalogatta ki háza udvarára. Éppen vendégeket fogad, a faluba költözött fazekasmester feleségét és kisleányát, akik kosárkában hoztak pogácsás kóstolót.
– Várjuk ki a végét, mert ígéret van, segítség pedig kevés – így summázza az EU-csatlakozás hurráoptimizmusát az idős hölgy. Kiderül, hogy fájós lába ellenére még a helyi szavazatszámláló bizottságnak is tagja volt. További faggatásomra messziről kezdi válaszát.
– Már régóta nem volt itt terülj, asztalkám. Higgye el, nem kell nekem a vagyon, nem kell nekem a pompa, az egészség a legfontosabb. De ha egyszer eljutnék az Országházba, és ha felszólalhatnék, elmondanám, hogy mi bánt engemet. A szüleink földjét elvették, s nem kaptunk érte semmit sem. Azt mondták, hogy a téeszekben van a jövő, de az ötvenes-hatvanas években mégis csak 314 forintot keresett negyedévente az uram. Háromkor ment ki a vörös majorba naposnak vagy őrölni, s késő este ért haza. Vittem neki az ebédet, mondta is a főnöke, hogy milyen jó a parasztságnak… De nem volt jó! Később, hogy megéljünk valahogy, cséplőgépnél dolgoztam én is „részesmasinásként”. Persze, az uram a 25 éves jubileumi pénzt már nem kaphatta meg… Tizenkilenc éve özvegy vagyok.
Az idős hölgy elmondása szerint világéletében tudta, hogy jobb nem lesz nekik. Megélt sok választást, s azt tapasztalta, hogy amikor elvonult a kampányvihar, örülnek a győztesek, mondván, lám, milyen jól megtévesztették a népet. Szerinte a csatlakozás miatt most az is félti a megélhetését, akinek munkahelye van, a gazdálkodók pedig attól tartanak, hogy a különféle előírásoknak nem tudnak majd megfelelni. Mint mondja, a harmincötezer forintos nyugdíjából igen keserves a megélhetés, és senki sem méltányolja azt, hogy ugyanakkora a rezsije, mint annak, aki három-négyszázezer forintot visz haza. – Milyen élet az, amikor ő a gyógyszerárak miatt egy pár cipőt évek óta nem tud megvenni magának? – teszi fel a kérdést. – A csatlakozástól pedig jobb nem lesz nekünk – nyugtázza csendesen.
„Csirkék eladók.” A napos darabja hetven forint, az előnevelté pedig százhúsz – olvasom egy villanyoszlop oldalán. A sényei utcákon – mint például a Haladáson – fából készült virágos ládákban muskátli virít. Arrább, az egyik porta bejáratánál, petróleumlámpa és nemzetiszín pántlika. Egy kertben Jantász Ferencné burgonyát ültet. Kiderül, hogy hat éve Keszthelyről költözött a faluba. A párjával a lovas turizmus fellendítésében gondolkodtak, de férje közelmúltbeli sajnálatos halála miatt most megváltozott minden. A külkereskedőnő, aki banki, finanszírozási menedzserként gyakran jár Ausztriába, az ott élőktől rendre azt hallotta, hogy az osztrákok többsége megszenvedte, s megszenvedi ma is az uniós csatlakozást. Az életkörülményeik nem javultak, a kisvállalkozások jelentős része pedig tönkrement. Ausztriában a háztáji gazdaság szinte nem létezik, a munkanélküliek aránya pedig nőtt.
Jantász Ferencné szerint a csatlakozási szándékkal kapcsolatos kampány elemei annyira nevetségesek voltak, hogy gyakran majdnem kikapcsolta a televízióját. – Az Európai Unióban nem a mákosguba-kérdés a fontos. A kisemberekhez semmi sem szólt, és csak a jót reklámozták az újságok és a televíziók – szögezi le, hozzátéve: miközben a Magyarországnál sokkal fejlettebb országok számára sem volt igazán előnyös a csatlakozás, nem légből kapott az a vélemény, hogy nekünk húsz év múlva kellene csatlakoznunk a közösséghez. Beszélgetőtársam egyébként szintén tagja volt a helyi szavazatszámláló bizottságnak. Véleménye szerint amikor összeszámolták a túlnyomórészt nem szavazatokat, azt hitték, hogy az egész ország így döntött. Aztán kiderült, hogy ők vezetik az országos „helytelenítő” listát.
Sényén mindenki a kicsiny gazdasági területéből él. A faluban nincs kocsma, s az alapvető élelmiszereket és (italokat) árusító vegyesbolt is csak heti három alkalommal nyit ki. A boltosnő, Katika, Zalaszentgrótról jár be hétfőn, szerdán és pénteken, s délig tartja nyitva az üzletét.
Az út szélén kapát és gereblyét vállára vető ember bandukol. Sabjonics Károly negyvenhat éve él a településen. A kőművesszakmával rendelkező férfi hatezer négyzetméteres szőlőt művel. Szerinte a magyarok nem sokat tudnak a csatlakozás előnyeiről, s még kevesebbet a hátrányokról, de reménykedhetnek abban, hogy az európai közösség tagjaként több lehetőséghez jutnak. A középkorú férfi nem titkolja, hogy az igennel szavazók táborával ért egyet.
A Zala megyei kistelepülés utcáin Mercedesek, Toyoták és ©kodák porolnak. Túl sok a német felségjel az autókon. Ennek oka egyszerű: a település házainak felében német állampolgárok laknak: berliniek, stuttgartiak, nürnbergiek, müncheniek és rostockiak. A stuttgarti Hezinger Helga hallott róla, hogy abban a magyarországi faluban él, ahol a legnagyobb arányban ellenezték az EU-csatlakozást a szavazók. Mint mondta, nehéz megítélni Magyarország helyzetét, de bizony sok év kell ahhoz, hogy elérjük az uniós átlagot. Példaként azt említette, hogy egy német faluban elképzelhetetlen, hogy az elektromos és telefonkábelek a szabadban, oszlopokon futnak, mert azokat ott a földben vezetik el. Most nem tudni, hogy a pénzigényes teendők költségét hogyan számolják el majd a magyarok. Hozzáteszi, hogy a csatlakozás áráról Németországban is megoszlanak a vélemények: máshogy ítéli meg azt ő, aki stuttgarti és máshogy az, aki Berlinben él.
Szilágyi Istvánék számítanak Sénye igazán tehetős lakosainak. Házuk a zsáktelepülés végében, az erdő szélénél található. Hegyek lankáira siklik udvarukról a tekintet. A férfi egy negyvenalkalmazottas építőipari céget irányít, felesége pedig egy környéki településen szállodát működtet. Amikor az április 12-i szavazás eredményét hozom szóba, nem titkolják, hogy mindketten nemmel voksoltak. – Én az olyan igazságtalanságok miatt szavaztam nemmel, amilyenek 4-5 éven keresztül folyamatosan érik majd az embereket. Most mindenáron be akartunk kerülni az EU-ba, s nem foglalkoztunk azzal, hogy mi lesz a gazdasági, munkavállalói s emberjogi szempontjainkkal – jelenti ki a férfi. – Korábban munkavállalási engedéllyel Németországban tevékenykedtem, s úgy dolgoztattak minket, mint az ökröket. Ahhoz, hogy dolgozhassunk, engedélyeket kellett beszereznünk, s be kellett férnünk a hazai s a német „kvótákba” is. Sokszor a bürokrácia miatt egy évig tartott a dokumentumok beszerzése, s mire meglett, már elestünk a kivitelezői munkától – eleveníti fel a múltat a vállalkozó.
Véleményét úgy foglalja össze, hogy
4-5 év múlva sokkal több érv szól majd a csatlakozás mellett, mint most. Addig megerősödhet az ország, s sokkal tisztábbá válik a vidék helyzete. A feleségétől megtudom, hogy a kisvárosi, tizenkilenc szobás szállodájukban már a csatlakozás jegyében készülnek az úgynevezett HCCP élelmiszer-előállítási rendszer bevezetésére, amely az étel útját meghatározza a beszerzéstől a feldolgozáson át egészen a felszolgálásig. Eddig a kötelező tervdokumentáció elkészítése háromszázezer forintba került, s ki tudja, hogy milyen költségeik lesznek még.
Persze egy építési vállalkozónak sem könnyű. A jövőben a jelenleginél háromszor több statisztikát kell majd készíteni, ezért erre a célra egy embert külön foglalkoztatniuk kell majd.
– Amikor itt is 42 euró lesz a rezsiórabérünk és 100 euró a szobáink ára, nem fog megterhelni minket az előírás, de ettől a bevételi szinttől ma még igen messze állunk – szögezik le.
Úgy vélik, hogy ma túl sok az Országgyűlésben a képviselő, túl nagy az apparátus, és túl sok a tanácsadó. Kérdés az is, hogy kik képviselik majd és hogyan a magyarságot az Európai Parlamentben.
Szilágyiék a szavazás napján úgy gondolták, hogy csak ők szavaztak nemmel, s ma már azt sajnálják, hogy azok nem mentek el szavazni, akik a mostani csatlakozás következményeit végiggondolták. Úgy vélik, hogy amikor egy kampányban a nem mint alternatíva fel sem merülhetett, akkor bizony félni kell azoknak az embereknek, akik bevallják, hogy ellenezték a csatlakozást. Megtudom tőlük, hogy a húszéves gyermekük Bécsben egyetemista, s egyértelműen igennel szavazott. – Megvitattuk az álláspontokat, és mindenki a belátása szerint voksolt – szögezi le az édesapa hozzátéve, hogy ők pontosan ezt a vitát, a vélemények ütköztetését és az érveléseket hiányolták a kampány elemei közül.
Sénye polgármestere, Fölföldi Vilmos nemigen akar hozzáfűzni semmit sem az eredményhez. – A falu népe így döntött – jelenti ki rövidre fogva. Aztán mégis hozzáteszi: a kisember örül, ha a maga országában meg tud élni. A falusiak azért félnek az uniótól, mert szerintük a városokban élő gazdagabb rétegek húznak majd hasznot a csatlakozásból.
Ahogy Sényéről a tizenöt kilométerre található Almásházára utazom, dimbes-dombos tájak között barátságos aprófalvak között ring az autóm. A hegyecskék ölelésében található alig ötvenlelkes Almásháza főterén, a templom mögött kiállított muzeális értékű ökrösszekér-istráng figyelmeztet a múlt értékeire. Itt a 44 szavazópolgár közül 22 voksolt, s közülük 14-en, 63:64 százalékos arányt képviselve mondtak nemet az uniós csatlakozásra. Süle Zsolt a faluból származik, de nem itt szavazott, ifjabb Szita Jenő viszont a helyi szavazatszámláló bizottság tagjaként barátjához hasonlóan nemmel voksolt. Szerintük már az „egyetért-e az EU-csatlakozással” kérdés is rosszul volt feltéve, mert a válaszuk az lett volna, hogy igen, de nem most. Egyikőjük édesanyja Szlovéniában dolgozik, így jól ismerik az ottani körülményeket. – Ők már érettek a csatlakozásra, hiszen a gazdaságuk olyan fejlett, hogy ahol földművelésből élnek, ott minden ház előtt traktor áll. Jobban élnek, mint mi, de a benzin mégis jóval olcsóbb, mint nálunk, átszámítva 188 forint – mondogatják. Süle Zsolt egy bútorgyárban dolgozik csomagolóként, Szita Jenő pedig fémfestő a Zala megyei megyeszékhelyen. Megtudom, hogy Almásházáról naponta öt alkalommal indul busz Zalaegerszegre, s a bejárók havi autóbuszbérlete 11 500 forintba kerül. – Aki az ötvenezres jövedelméből fizeti a bérlet árát, annak nagyon távol van még az uniós jólét – szögezik le az itt lakók.
Hazafelé tartva látom, ahogy a német tulajdonosok borospincés házai mögött megbújnak a magyarok lakta sátortetős épületek. Egy vályogház udvarán felfordított gyermekbicikli. Javításra vár.