Sokan úgy vélik, az amerikaiaknak eszük ágában sincs átadni a hatalmat a helyieknek, inkább maguk munkálják ki a demokratikus Iraki Köztársaság alapjait. Ennek érdekében az elnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a titkosszolgálatok vezetője amerikai lesz. Az átmeneti időszakban Tommy Franks, a hadműveletek jelenlegi vezetője lenne az „államfő”, aki körülvenné magát katonákkal, a megszálló csapatok pedig letörnének minden ellenséges fellángolást. Az ország polgári közigazgatását Jay Gardner nyugalmazott tábornok vezetné amerikai segítőkkel, akik kiművelnék demokratikus érzelmű iraki utódaikat. Washington később kijelölne egy ideiglenes, iraki ellenzékiekből álló kormányt, amely a választások felé vezetné az országot. Az amerikaiak így gyakorlatilag saját országuk rendszerét vezetnék be a Közel-Keleten. Egyelőre úgy tűnik, az ENSZ kimaradna a felépítésből, mivel a csúfos BT-kudarc után Washington nem nagyon akar közösködni a világszervezettel.
Az új iraki közigazgatás kialakítását kézben tartó Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes be is jelentette, semmi szükség közvetítőkre, mivel ők az iraki népnek közvetlenül adják át a hatalmat. Az ENSZ-ben ráadásul jelen lennének mindazok, akik ellenezték az iraki kalandot: Franciaország, Oroszország, Németország, az újjáépítés pedig hatalmas üzlet, amelyből még véletlenül sem szabad az ellenlábasoknak kapniuk.
A felvázolt terv nagy valószínűséggel meg is fog valósulni. A kérdés egyelőre az, valóban Franks tábornok fogja-e vezetni az ideiglenes kormányt. A posztra John Abizaid, a háromcsillagos amerikai tábornok is jó eséllyel pályázik. A libanoni származású katona kiválóan beszél arabul és angolul, ráadásul Donald Rumsfeld védelmi miniszter személyesen őt szánja a fontos pozícióra. Abizaid korábban a miniszter szárnysegédjeként dolgozott, sok megbízatást hajtott végre a térségben, helyismerete kiváló. Állítólag a West Point-i katonai akadémián társai „őrült arabként” becézték kollégájukat. Hírnevét annak a fegyverténynek köszönheti, hogy az 1983-as grenadai invázió idején egy buldózer nyergéből egyedül vezetett támadást egy kubai egység ellen. Ez az „őrület” lehet Abizaid legfőbb fegyvere a politikai harcban a sokaknak túl diplomatikus Tommy Franksszel szemben. Személyükben a két amerikai felfogás, a határozott, katonás Pentagon és a diplomatikusabb külügyminisztérium harcol meg az elsőségért, Irak majdani struktúrájának kialakításáért.
Franks vagy Abizaid (vagy valaki más) ideje alatt az amerikaiaknak helyi segítőkre is szükségük lesz, s már most hosszú sorokban állnak a jelentkezők. Az iraki ellenzéki szervezetek, amelyek saját emberüket szeretnék minél előbb az elnöki székben látni, s nem a már most közutálatnak „örvendő” amerikaiakat, akiknek a háború után valószínűleg tovább romlik majd a megítélésük.
Nem eszik azonban olyan forrón a kását, ezt az amerikaiak is tudják. Douglas Feith, a Pentagon egyik vezető tisztségviselője kijelentette, úgy tervezik, a kompromittálódott vezetők eltávolítása után a minisztériumok továbbra is dolgoznának, nehogy összeomoljon az ország. Az Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának (IIFLT) egyik tisztviselője épp ettől félve mondta ki, „Washington a hatalmat átadja a Bász párt második vonalának, kiegészítve azt az amerikai katonákkal”. A tárgyalások folynak, s egyre több szervezet nyújtja be igényét az amerikaiaknak.
Az első öbölháború nagy vesztesei, a kurdok és a síiták egyszerre nyújtották be a számlát. A síiták tizenegy évvel ezelőtt ellenálltak Szaddám Huszein csapatainak, ám az amerikaiak – ahelyett, hogy megvédték volna őket – Kuvait visszaszerzése után elhagyták a térséget, szabad prédaként odahagyva a síitákat. A csúnya esemény után sem lehetnek azonban vérmes reményei az IIFLT-nek. Vezetőit ugyanis Irán támogatja, a szervezet pedig minél előbb iszlám köztársaságot hozna létre Irakban, Washingtonnak pedig épp elég egy ilyen állammal szembenéznie a Közel-Keleten. Egyes helyi források azonban tudni vélik, az amerikai katonai kormányzó utáni időkben az IIFLT szellemi vezetője, Mohammed Bakr al-Hakim ajatollah lehet a demokratikusan megválasztott elnök, az ország hatvan százaléka ugyanis síita. Ha sikerül a sok kis csoport közül az IIFLT mellé állítani a síiták többségét, az ajatollah valóban révbe érhet, ám addig még sok víz folyik le a Tigrisen és az Eufráteszen. Az iszlám forradalmár távlati tervei már az amerikai csapatok elleni harcról szólnak, s nem az együttműködésről. Mindenesetre Iránból hazatért, hogy a Bagdad elleni végjáték idején – és a hatalomosztásnál – a helyszínen lehessen.
Egy másik csoport, az Iraki Nemzeti Kongresszus feje, Ahmed Cselebi azonban nem várna a katonai kormányzás végéig, s egyes vélemények szerint esélye is van a hatalom megragadására. Csoportját az Egyesült Államok régóta rengeteg pénzzel támogatja, s jelenleg is a kurdlakta Észak-Irakban van ugrásra készen. Amerikai tervek szerint ugyanis neki kellene kiépítenie a szunnita többségű Bagdadban az ellenállás sejtjeit, „rendkívüli népszerűségével” meggyőznie a Szaddám Huszein mellett állókat. A washingtoni olvasat azonban nem teljesen fedi a valóságot. Ahmed Cselebi ugyanis jelenleg 57 éves, s még 12 éves korában hagyta el Irakot szüleivel. Iskoláit a sussexi Seaford Főiskolán, a massachusettsi technológiai intézetben és a Chicago Egyetemen végezte, így bár tökéletes alanynak számít az amerikaiak szemében mint a jövő iraki elnöke, az irakiak számára azonban inkább olyannak tűnhet, mintha nálunk Tom Lantos vagy Soros György indulna a miniszterelnöki pozícióért. Népszerűsége inkább papíron létezik, hogy megkapja a súlyos dollármilliókat „felszabadító terveihez”. Az amerikaiak is elismerik, Cselebi korrupt politikus, ám nincs nála jobb az ellenzék soraiban. Kit is tudnának választani? Sarif Ali bin Husszein, az Alkotmányos Királyság Mozgalom vezetője demokratikus monarchiát és választott kormányt látna szívesen az ország élén. Az Iraki Nemzeti Egyezmény feje, Iyad Allawi valaha a CIA, a brit titkosszolgálat, Kuvait és Szaúd-Arábia támogatását élvezte. Ők azok a „reformbászisták”, akik szembefordultak a párt vezetésével, s most a demokratikus többpártrendszert támogatják – bár korábban épp ők vezették egyeduralomra a Bászt. Mindkét csoportnak eltérnek a nézetei a Cselebi-féle politikától, ám mindketten viszonylag erőtlenek, mivel csak egy-egy réteget szólítanak meg az iraki társadalmon belül. Ezért sok reményük nem lehet, hogy Szaddám Huszein örökébe léphetnek egy napon.
A másik örök vesztes, a kurd nép is számít Amerika hálájára. A történelem során folyamatosan kisebbségben élő, minden országban elnyomott nép most valóban mindent meg akar tenni, hogy létrehozza saját országát. Az Amerikával szövetséges Törökország azonban hallani sem akar a független Kurdisztánról. A meglehetősen széttagolt kurdok több csoportja is saját jelöltet indít az elnöki székért folyó harcban. A két öreg politikus, Maszúd Barzani és Dzsalal Talabani, a jelenleg egymással éppen békében levő Kurdisztáni Demokratikus Párt (KDP), illetve a Kurdisztáni Hazafias Unió (KHU) vezetői állnak a „lista” első helyein. A két szövetség akár Szaddám Huszein segítségét is igénybe vette a másik ellen a kilencvenes évek közepén, ám a nagy lehetőség, az elnök közeli bukása egy platformra kényszerítette az idősödő harcosokat.
origo.hu
Gulyás Gergely: Az Európai Néppárt európai baloldallal és liberálisokkal megkötött paktuma kockázatos egész Európára és Magyarországra nézve is
