A sarokba állított Kossuth

Pár hete a Felvidéken jártam, közelebbről Rozsnyón. Ebben a városmagjában még múltat őrző, de szomorú reálszocialista, egyenlakótelepein már a múltat vesztő, egykor német–magyar településen. Ahol persze ma már szlovák többséget kreált a kommunizmus és az annak korában is szabadon működő szláv nacionalizmus. Itt van az egyetlen épen maradt felvidéki Kossuth-szobor. Jelenleg egy lakótelepi fűtőházban, arccal a falnak fordítva. Így koszorúzták meg lelkes magyar fiatalok és kevés idősebbek, eltöprengvén azon, hogy vajon miért kell Kossuthot zárva tartani akkor, amikor mindkét szomszéd nép Európába tart.
Kossuthot egyébként közadakozásból örökítette meg a XIX– XX. század fordulójának gömöri népe. Nagy valószínűséggel még akkori szlovákok is adakoztak, mert bár ő szlovák felfogás szerint renegát, mégiscsak a tót jobbágyok felszabadítója is volt. A főtéren felállított szobrot – jó utódállami szokás szerint – aztán ledöntötték, de nem törték össze, mint mondjuk Mária Teréziáét Pozsonyban. S így megérvén a kommunizmus bukását, egy időre a Gömöri Múzeum kertjébe került. Meciarék azonban beleakadtak, s újra ledőlt a két nép barátságát hirdető „progresszív” elmék téziseinek nagyobb dicsőségére.

Még a szlovák lelkiismeret-furdalást is segítségül hívták, hogy Kossuth ne találhasson nyílt téren helyet. A romantikus jellegű műalkotás keze állítólag egykor a hegyek felé mutatott, jelezvén a tót atyafiaknak – így a nóta –, hogy mehetnek oda vissza, ahonnan jöttek. Bizonnyal, ha az anyaországgá zsugorított magyar síkvidék felé tette/tenné ugyanezen mozdulatot, akkor – feltehetőleg – revíziós mozgásokra buzdítana. Szegény Kossuth, baj van ővele mindenképpen. Nem kerülhetett a református templomkertbe – hiába kérték –, mert a szobor városi tulajdon, de városi telken meg nincs helye, hiszen csak egy elnyomó magyar volt.
Kossuth nem tud alkalmazkodni, ellentétben Kovács László magyar külügyérrel, aki a státustörvényt a szlovák érdekekkel is egyeztethetőnek véli. A végeredmény biztos: a sarokba, falnak fordítva jó lesz az is, valahogy egy fűtőházban. Elvégre a szlovák nemzetiségi politika olyan példaszerű, hogy humanizmusát felülmúlni lehetetlen. Célja mindig csak az volt, hogy visszavezesse az eltévedt, egykor szlovák magyarokat eredeti nemzetiségükhöz. E humanista cél máig változatlan. Minden, ami ezt akadályozza, káros és árt a két nép európai liberalizmusban foganó barátságának.

Persze vannak sokan Magyarországon, akik nem értik az idők szavát – ellentétben az SZDSZ-szel és Medgyessy Péter korszerű környezetével, akik már tudják, hogy most, az avult szovjet módi után, amerikaiasan lesz nemzetközivé a világ. Mit számít ilyenkor az, hogy felföldi katolikus és evangélikus magyaroknak nincsenek anyanyelvű papjaik s hontalanokká válnak őseik építette templomaikban?

Mit számít az, hogy olyan emberek vállalnak „magyar párti” politikai vezető szerepet, akik gyerekeiket nem magyar iskolába járatják? Minek küzdeni olyan célokért, amelynek Washingtonban nem látják értelmét? Tetszettek volna – legalább átmenetileg (!) – a kurdok stratégiai pozíciójában letelepedni. Magyarnak addig érdemes lenni, amíg e címszó révén brüsszeli eurokratává lehet az ember. Lám, Kossuth is hogy érzi a távlatvesztést ott a sarokban, Rozsnyón.
Minek itt perelni a jószomszéd szlovák politikával – Európa úgyis mindent megold automatikusan. Ott ugyanis, mint tudjuk, nincs feleség- és gyermekverés, a cigányok mind boldogok, a gyermekek mind gazdagok s a népekről hősi eposzok szólnak – lásd az SZDSZ Gondolkozz Európában című csodálatosan ostoba plakátjait.

Mit ér az „Európában való gondolkodás” magaslataihoz képest az, ha néhány százezer, mindennek ellenére magyarnak megmaradt és magyarnak lenni szabadon akaró ember egyszerű egyenjogúsági kérdéseit feszegetjük? Az nem Európa dolga, ha egy nemzet egy szobortól fél. Az nem Európa dolga, hogy Istennel mindenki a maga nyelvén találkozhasson a templomokban? Igaz, ha „modern európaiként” Istent – és természetesen a keresztyénséget is mint földrészünk alapját és lelkét – tagadjuk, akkor nincs baj. A való világok és big brotherek zsigeri primitívségéhez már csak olyan nyelv kell, amelynek tényleg nincs nemzeti, kultúra- (=érték-) tartalma. S így Kossuth maradhat a sarokban. Egyébként is, ki az a Kossuth? Elég „toleráns” volt-e ő a politikai korrektség mai hazai normái szerint?

Kossuth ugyan magát liberálisnak hitte, de magyarkodott és nacionalistáskodott is, nem volt képes az SZDSZ egyedül hiteles liberalizmusát felismerni. Lehetséges, hogy később a revíziós politikát is helyeselte volna. Szlovák szomszédaink tehát joggal gyanakodnak. Legyen elég az, hogy egyelőre itthon utcákat neveztek el róla. Minek ide a historizálás? Nem kell a történelem sem, mert csak zavarja a tisztánlátást. A fogyasztást nem kell zavarni rég elmúlt, lényegtelen dolgokkal. Nem elég az, ha itthon még van emlékünnep, csökkentve a drága munkaidőalapot?
Félre hát az értelmiségi fontoskodásokkal, felesleges nemzeti mítoszokkal, mindezek – mint okosabbaktól tudni illik – csak arra valók, hogy értelmiségi munkahelyeket teremtsenek. A nemzet tehát értelmiségi csinálmány és átmeneti piaci szükséglet. Kossuth tévedett, ha erről többet gondolt, romantikáját ezért helyes a fűtőházba állítva reális alapra helyezni. Szlovák szomszédaink példamutató realizmusát inkább elismerni, mintsem kritizálni kell. Végül is, áll-e Sturnak szobra Hódmezővásárhelyen? A szokásos magyar nemzeti szűklátókörűséget miért nem vesszük észre?
Az ember járja a gyönyörű Felvidéket, hallgatja kedves magyar népét, a megpróbáltatásokban is hűségest, s tudja, hogy olyanok kupeckednek és szemfényvesztenek a státustörvénnyel, akik hűsége mindig másoknak szólt (egykor Moszkvának, ma Washingtonnak), s az évtizedekig ünneptelenné tett március 15. mai zászlói alatt sem azokon az alapokon állnak, amelyet ’48 különféle magyar hősei egyforma hazafisággal fundáltak. Pedig az nemcsak akkor volt Európa, hanem ma is az.