A szürke eminenciás

Már-már biztosnak látszott, hogy a Szaddám Huszein utáni Irak kormányzója az újjáépítésért és humanitárius ügyekért felelős Jay Garner lesz. Joggal hihettük, hogy az ellenzéki tanácskozásokat levezető, s az amerikai médiumokban kellőképpen „felfuttatott” politikusra vár a történelmi szerep, hogy a katonai műveletek lezárása után rendet teremtsen az Eufrátesz mentén. Garner azonban meglepően rövid idő alatt népszerűtlenné vált Irakban, nem utolsósorban azért, mert személyes tulajdonságait és kapcsolatrendszerét tekintve tagadhatatlanul megtestesítette a republikánus kormányzat erőpolitikáját. A legújabb hírek szerint Paul Bremer külügyminisztériumi tisztségviselő pályázik jó eséllyel a kormányzói tisztre, s jóllehet a Fehér Házban hivatalosan nem erősítették meg kinevezését, a világsajtó szerint a bejelentés már csak napok kérdése. Miután sokan azt is tudni vélik, hogy Bremer Colin Powell külügyminiszter felfedezettje, az alkalmasságáról szóló hercehurca voltaképpen újabb washingtoni hatalmi harcot jelez, egészen pontosan a State Department győzelmét a Pentagon felett.

Előéletét tekintve Bremer akár a „héják” sorait is erősíthetné, hiszen konzervatív világnézetét sohasem rejtette véka alá. Huszonhárom éves külügyi szolgálati ideje alatt volt hágai nagykövet, majd a Reagan- és Bush-kormányzat idején terrorizmussal kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. 2000 júniusában a National Commission on Terrorism munkacsoportjának vezetőjeként jelezte, hogy nagyszabású terrorista támadások várhatók az Egyesült Államokban. Ahogyan az lenni szokott, utólag bizonyosodott be, hogy félelme nem volt alaptalan. A szeptember 11-i támadás után Bremer a nagypolitikát alakító stratégák látókörébe került. Ha kinevezik iraki kormányzóvá, alighanem annak köszönheti előrehaladását, hogy szakmai területe, a nemzetközi terrorizmus elleni harc kutatása időközben elsőrangú kérdéssé vált Washingtonban.

Nézeteit és pozícióját tekintve Paul Bremert Henry Kissinger és James Baker mérsékelt reálpolitikai törekvéseivel lehetne azonosítani, s talán éppen ezért ő a legmegfelelőbb ember az iraki háborúban fontolva haladó Colin Powell számára. Amíg Jay Garner köztudottan Donald Rumsfeld védelmi miniszter közeli barátja, Bremernek nincsen múltja és nincsenek szembeszökő üzleti érdekei. Könnyen meglehet, hogy kormányzói minőségében valamiféle ellenpontja lehet a Bush elnök környezetében oly tekintélyes neokonzervatív csoportosulásnak. Hatásköre korántsem lebecsülendő, hiszen kinevezése esetén Bremer felettese lesz Jay Garnernek, valamint Zalmay Lhalilzadnak, a Fehér Ház iraki különmegbízottjának is. Ha így lesz, még az a szégyen is megeshet a „héjákkal”, hogy miközben legyőzik a fél világot, odahaza visszavonulásra kényszerülnek. Azon túl, hogy az új iraki kormányzó kinevezése hatásköri vitákról szól, a háború utáni amerikai politika különböző lehetőségeire, eltérő szándékaira is rávilágít.