Aczéli kultúrpolitika akkor és most

Mindannyian Aczél György, illetve Kádár János köpönyegéből bújtunk elő – igyekeznek belénk sulykolni derűre-borúra az önmaguk és a régi rendszer által felkent elemző-politológusok, közgazdászok az axiomatikusnak szánt áligazságot. De vajon – miközben elutasítjuk – nem adunk-e hitelt ennek a badarságnak mi magunk is tudat alatt? Egyáltalán: meddig tartott a Kádár-diktatúra? Múlt időbe tehető-e jó szívvel, s nem nyúlik-e bele jelenünkbe is a régi-új nómenklatúra által preferált prókátorok mindennapi, modernizált Szabad Nép-félórái által?
Mindezekre a kérdésekre, ha nem is kaphattunk persze végérvényesen választ a Vízivárosi esték előadás-sorozatának legutóbbi rendezvényén, ám olyan továbbgondolni érdemes szellemi muníciót mindenképpen, ami eligazítást nyújthat e furcsa, múltban gyökerező jelenben. Lánczi András politológus és Kulin Ferenc irodalomtörténész nemcsak egymással folytatott párbeszédet, de azzal a népes közönséggel is, amely nem szeretne feledékennyé válni ebben az össznemzeti feledést díjazó mai érában. Mert a diskurzus arról is szól, hogy mégiscsak igazuk van azoknak, akik azt mondják, nem húzódik éles cezúra 1989–90 és az előtte, illetve utána következő időszak között, talán ennek is cipeljük minden terhét. Kicsit úgy jártunk sokan, mint az a paraszt bácsi Kárpátalján, aki sosem hagyta el a faluja határát, mégis öt államalakulat polgára volt. Ki gondolta volna például ép ésszel, hogy az a kádárista, mesterségesen kitermelt álszakértői bázis, amely oly erősen csüngött a Szovjetunión, mára egy egészen másfajta unió tiszteletére fogja oktatni azokat, akiket éppen európaiságuk miatt rekesztett ki hatalomból, állásból, sokszor még hazájukból vagy az életből is? Vagy ki képzelte volna, hogy azok a nómenklatúra-értelmiségiek, akik magukat büszkén kommunistának vallották, manapság sértésnek, „kommunistázásnak” veszik, ha erre a huzamos botlásukra bárki is emlékezteti őket? Ugyanígy tudathasadással vádolná magát az az ember is, aki azt az utóbbi majd’ másfél évtizedet a világtól elzárva töltötte volna, s most szembesülne azzal a paradox helyzettel, hogy éppen azok az értelmiségi csoportok támogatják leginkább a Kádár-rezsim leghűségesebb fegyverhordozóit, akik annak idején látszólag legengesztelhetetlenebbül támadták, demokratikus ellenzéknek híván magukat.
Mondják: egy diktatórikus rendszer éppen felfokozott erőszakosságával bizonyít rá saját gyengeségére. Aki járt 1983 nyarának elején a bezárás előtt álló Mozgó Világ szerkesztőségében, megérezhette: az a rendszer, amelyik ennyire fél egy kis szellemi műhely kisugárzásától, nem lehet már olyan erős. A főszerkesztőt Kulin Ferencnek hívták, s menesztésére az adott ürügyet, hogy Bibó Istvánnak egy addig kéziratban maradt tanulmányát az európai társadalom fejlődéséről meg akarta jelentetni. Mint Kulin Ferenc elbeszéléséből a budai Vigadóban kiderült: a pontot nem is ez tette fel az i-re. Az igazi gond az volt, hogy miután Aczél György felszólítására jeles tudósokat is felkért – a bibói gondolatokat magyarázó – vitára, a fő pártideológusnak be kellett látnia: Bibó Istvánt nem lehet „leárnyékolni”. Merthogy Aczél György bevallott szándéka ez volt. A fiaskót a teljes szerkesztőség elbocsátása követte.
Arról pedig sem Kulin Ferenc, sem Lánczi András nem tehet, hogy az akkori és a mostani kor közötti áthallások túlságosan erősek. A „mindent megengedünk és tolerálunk, amivel mi is egyetértünk” gyakorlata régi receptkönyvek leporolását sugallja a mai pszeudobaloldali kormány hatalomtechnikájában, hisz az állampolgárnak, főként értelmiségnek ismét igen kényelmes pozíciót szánnak. Nincs más dolga, mint hogy fölvegye a bólogató pózt, minden ellenkező magatartásforma reakciósnak, mai szóval „szélsőségesnek” számít. Erre utalt Lánczi András is, amikor azt mondta: a Kádár-rendszer nagyon ügyes technikákkal törekedett a depolitizálásra. A kádárista propaganda ugyanis azt közvetítette, hogy a politika nem tartozik mindenkire, az foglalkozzon csak vele, akinek ez a dolga. A kádárista baloldalnak lényege, hogy ne legyen politika. Márpedig működő demokráciákban ez sehol sincs így. Az emberekkel persze könnyű elhitetni ezt a képtelenséget, mert az elemek folytonosságát a Kádár-rendszerrel naponta megérezhetik. Miniszterek, államtitkárok nyilatkoznak, látszólag kompromisszumkészek, megértők, ám fejüket csóválják, ha ellentétes véleménnyel találkoznak. S mitől érezzük mi is úgy, hogy illetékes elvtársak hada lepte el a közéletet? Ez a kérdés csak rám tartozik – sugallja minden pártállami gesztusuk. Márpedig ezzel az életidegen, avítt gyakorlattal áll szemben a jobboldal modern politikaképe, amelyben a mindennapjainkat meghatározó célok megjelennek, a közélet egészségesen hangos, a politika az emberek között zajlik. A politológus rámutatott a kirekesztő repertoár abszurditására is. A bűnös szavak jegyzékén ugyanis olyan kifejezések is szerepelnek, mint hazaszeretet. Azazhogy mégsem: ha valaki úgy szereti saját hazáját, hogy megemlíti Nyugat-Európa, Amerika egyes részeihez való vonzódását, már megmenekedhet a nacionalizmus vádjától. Kelet-közép-európai kis abszurdként hozzáfűzhetjük: a szereplők szinte mit sem változtak, az elvárások sem, csupán a szavakat kell megváltoztatnunk Szovjetunióról és baráti szocialista országokról Európai Unióra és az általuk még nem is olyan régen imperialistának titulált Egyesült Államokra.
A hiba tehát nem a mi készülékünkben van, amikor a ránk zúduló befolyásolási dömpinget falsnak érezzük. Az aczéli– kádári megosztó politika vetése mára érett be. A hetvenes-nyolcvanas években egyfajta értelmiségi apartheidtechnikával azon őrködtek, hogy a munkások, az úgynevezett népiek és urbánusok közé falat vonjanak. Ma ezt árokásásnak mondjuk. A vízivárosi diskurzusból arról is képet nyerhettünk, miként vetették el az ellenségeskedés csíráját a rendszert ellenző értelmiség különböző szárnyai között. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy annak idején például Bauer Tamás írt a KGST tarthatatlanságáról kiváló kritikát a Mozgó Világban. Mint ahogy az is hihetetlen, hogy a rendszer valódi bírálóival szemben – Lánczi kifejezésével – az „úgymond politológusok” vették át a stafétabotot napjainkban. S hogy miért tehették ezt meg? Az aczéli kultúrpolitika ugyanis kettévágta azt az európai kultúrát, amihez mi mindig is tartoztunk. Nem csupán a pszichológia nem létezhetett sokáig, s a társadalomtudományok legértékesebb részei, a politikatudomány el sem juthatott a kádárista Magyarországra. Ezért van az, hogy a politikatudományt összekeverik a mai Magyarországon a zsurnalizmussal.
Kulin Ferenc értékítélete optimizmust sugall. Rossz helyzetben van a jobboldal, ami az infrastrukturális feltételeket illeti. A szellemi értékek tekintetében azonban sokkal jobban áll, mint a mai baloldal, s ezért jövője sokkal ígéretesebb.