Alakok

Fejfájósan ébredt Amsel Elemér. Azaz ne siessünk annyira, mert hosszú időbe telt, amíg kinyitotta a szemét. Többször is kísérletet tett rá, de valahogy nem akart sikerülni, mintha ólomsúlyokat biggyesztett volna valaki a szemhéjára. Először akkor próbálkozott meg, hogy életjelet adjon magáról, amikor a felesége fölkelt, és halkan kiosont a fürdőszobába, de mert esély sem volt rá, hogy fölhívja magára a figyelmet – a szemnehézség mellett még a kiszáradt szája is megakadályozta benne –, beletörődve a megváltoztathatatlanba, egyik pillanatról a másikra visszaaludt.
Az ébredés határáig akkor jutott el újra, amikor a neje visszatért, úgy-ahogy hallotta, amint magára kapkodja a ruháit, nyitja a szekrényt, szöszmötöl valamivel, majd fogja a táskáját, és halkan behúzza maga után a hálószoba ajtaját.
Már-már azon volt, hogy minden erejét összeszedve utánakiált, ám hirtelen eszébe jutott, hogy aligha számíthat jóra, hiszen az éjjel ki tudja, mikor jött haza, ráadásul arra sem emlékezett, hogy miként került egyáltalán ágyba.
Jobb ilyenkor a csönd, jobb meghúzódni és várni, amíg elmúlik a vihar – állapította meg magában, és gyorsan újra elaludt.
A következő kísérletével sem járt jobban. Csak odáig jutott, hogy megpróbálta fölidézni az előző éjjel történteket. Azt könnyen előhívta az állapota miatt érthetően szivacsos memóriájából, hogy munka után az irodája melletti kocsmába invitálták a kollégái, jó szokásukhoz híven azt szajkózták, hogy „csak egy jó sörre”, ő pedig azonnal tisztában volt vele, hogy ez az este is a kutyáké. Várakozásában nem is csalódott, az egyik korsót követte a másik, és mivel egy idő után rendre végigskandálták közkedvelt mondókájukat, mely szerint „egy sör nem sör, két sör fél sör, négy sör egy sör, de mert egy sör nem sör…”, elképzelhető, mennyit döntöttek magukba a jóféle pilzeniből.
De legalább ne kísérték volna el egy-egy pohárka Unicummal! Mert bizony, elkísérték, így aztán a spontán mulatság igencsak elhúzódott.
És a neheze csak most jön – tapogatta meg a fejét Amsel, mintegy ellenőrizve, hogy mindene megvan-e. Mert a hasogató fájdalom azt sugallta, hogy bizony, itt-ott akadhatnak hiányok.
A szeme hirtelen pattant ki, olyan gyorsan és váratlanul, hogy elfeledve gyatra állapotát, lendületesen felült. Miután leküzdötte a rátörő szédülést, kezdte hozzászoktatni szemét a fényhez. Megnyugodva ismerte föl kedves bútorait, a bőrfotelt, a fiókos íróasztalt a tonettszékkel, a nagyszekrényt, ám amikor a szobainasra tévedt a tekintete, másnapossága ellenére elkerekedett a szeme. Szépen, rendben ott látta kikészítve az öltönyét, kivasalva az ingét, még a cipője is ott állt kifényesítve a nagyapjától örökölt bútordarab előtt.
Kibotorkált a fürdőszobába, ahol újabb meglepetés érte. A kád mellett tiszta törülköző, kedvenc fürdősója kikészítve, a tükör előtt pedig a fogkeféjén fogkrém jelezte, valaki azon szorgoskodott, hogy neki minél kevesebb fáradságába kerüljön a tisztálkodás.
Azonnal élt is a lehetőséggel, megborotválkozott, megfürdött, kétszer is megmosta a fogát, hogy végképp elűzze az éjszaka fáradt, kesernyés ízeit, majd visszament a hálószobába.
Először nem mert a kikészített holmijához nyúlni, aztán azért várt még egy kicsit, hogy elgyönyörködjön benne, milyen gondosan helyezték el a ruhadarabokat. Mindez házassága első hónapjaira emlékeztette, amikor a felesége még mindenben a kedvére igyekezett tenni.
Aztán belebújt a ruháiba, élvezte a frissen vasalt, jó szagú inget, elégedetten látta, hogy a nadrág éle hibátlan, a zakó könyökben sem gyűrődik. Mire végzett az öltözködéssel, elégedett, elegáns ember nézett vissza rá a nagyszekrény tükréből.
A konyhában újabb meglepetés várta. Az asztal szépen megterítve, a kenyér fölszelve, szalvétába bugyolálva, a csészében egy kanál neszkávé, ahogy szerette. A tányéron pedig levél. Közelebb lépett, és olvasni kezdte: „Drágám! Jó étvágyat, legyen szép napod, este várlak, szeretlek!”
Mire magához tért újabb döbbenetéből, a fia lépett be a konyhába.

– Jó, hogy jössz, gyerek – fordult hozzá –, lenne néhány kérdésem.

– Parancsolj, apa!

– Mi volt itt az este?

– Az este? Hazajöttél tajtrészegen, kiabáltál anyával is meg velem is, levertél két vázát, és eltörted a nagymamától örökölt bonboniert. Anya alig tudott bedugni az ágyba.

– Szóval megint…?

– Megint, apa, sajnálom, hogy ezt kell mondanom!

– Akkort meg mi ez a kényeztetés? A kikészített ruha, a megterített asztal, a levélke?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a gyerek, aztán a fejéhez kapott. – Talán azért van, mert amikor anya le akarta húzni a nadrágodat, két kézzel kapaszkodtál bele, és mániákusan ismételgetted: „Ne haragudjon, hölgyem, de nekem feleségem van!”