Az alapító

A Magyar Automobil Rt. Arad az első autótaxik beindításának napját 1913. június 1-jére tűzte ki. Az ünnepélyes megnyitó után az autótaxik libasorban elindultak a Baross tér felé, és ott az egyik jármű összeütközött a villamossal.

A taxi bemutatkozását így fogadta az Esti Újság: „Kisebbszerű forradalom volt tegnap a Fővárosban. Három tucat vadonatúj automobil röpködött Budapest utcáin, mint az első fecskék.”
A MARTA és a Benz vezetői 1913 októberében kérelemmel fordultak a Székesfőváros Tanácsához. Gazdaságossági okokra hivatkozva autótaxi-üzemeik egyesítését kérték. A vállalat Budapesti Automobilok Közlekedési Rt. néven fuzionált. Ám alig indult meg Budapesten a taxiközlekedés, kitört az első világháború. Ennek ellenére 1915-ben Haltenberger Samu (1875–1956), a Marta vezérigazgatója megvásárolta a hamburgi Drost Tivadar telefondiszpécser-központjának szabadalmát, s negyven állomást szereltetett fel a főváros utcáin. Budapest a világ első települései közé tartozott, ahol ezt a találmányt alkalmazták. Ám a világháború jelentősen visszavetette a vállalat forgalmát.
A húszas években teremtették meg a nemzetközi hírű karbantartó műhelyeket: a gépkocsik kifogástalan állapotban voltak, folyamatos ellenőrzés alatt álltak. A sofőrök a kor szellemének megfelelően udvariasan viselkedtek, egyenruhát viseltek. Nem volt könnyű a Szürketaxihoz bekerülni. Ekkor már mintegy száz utcai taxiállomásról (drosztról) irányította kocsijait a vállalat központja. 1922-ben az európai nagyvárosok közül először Budapesten állítottak üzembe 150 új típusú kocsit, a kétszemélyes kistaxit. 1924-ben Haltenberger Samu – amerikai tanulmányútján szerzett tapasztalatai alapján – dolgoztatta ki a vállalat műszaki szakembereivel a futószalagos kocsimosást. A tisztítás az eddigi negyven perc helyett fél percet vett igénybe. E berendezés terveit egy amerikai taxivállalat is megvásárolta a Szürketaxitól.
1925-ben Haltenberger világosszürkére festette valamennyi taxiját és autóbuszát. Ezzel külföldön, szakmai körökben, utazási irodákban is a jól ismert és védett Szürketaxi elnevezés vált közismertté. 1930-ban már 750 taxi közlekedett Budapesten. A jól működő nagyvállalat tovább bővítette szolgáltatásait: Budapest és a környező községek közlekedésének javítására 82 autóbuszt állítottak forgalomba, illetve túrakocsi-szakosztályt hoztak létre. Ezek a járművek külföldre is vállaltak fuvarokat – hasonlóan a vállalat autóbuszaihoz (BART), amelyek a harmincas években már Budapest és Bécs között közlekedtek.
1930-ban a bírák és ügyészek részére szervezett Haltenberger gépjárművezető-tanfolyamot. Azzal érvelt, nem lehet helyesen dönteni egy közlekedési balesetről, ha a bírók nem ismerik az utcai forgalmat. Még 1922-ben indította be vállalatánál a rendszeres autószerelő-képzést. Ez az iskola 1944-ig működött. Ám az autószerelő-szakmát csak 1933-ban vették jegyzékbe Magyarországon. Haltenberger Samu iskolájában a szaktanárokon kívül számos költő, író tanította a fiatalokat, külön irodalomórát tartott Kosztolányi Dezső és Babits Mihály. Ebben az intézményben tanult egy Sulder József nevű inas is, aki később segéd lett, majd Simándi József néven operaénekes. 1944 teléig, míg a hidakat fel nem robbantották, a vezérigazgató naponta bejárt a vállalathoz.

1945 júniusában már tíz üzemképes autótaxi volt forgalomban. 1946–47 fordulóján érezhető volt az államosítás szele. Haltenberger Samu főrészvényesként az alábbi vállalatokat adta el – kényszerhelyzetben – a MOGÜRT-nek (Magyar Országos Gépkocsiüzemi Rt.): az Autótaxi Budapesti Automobil-közlekedési Rt.-t, az Általános Gépkocsi-közlekedési Rt.-t és a Budapest Vidéki Autóbusz-közlekedési Rt.-t (BART). E három vállalat összesen ötezer részvényt képviselt. Az adásvételi szerződés értelmében Haltenberger Samu a mindenkori igazgatói, három gyermeke a mindenkori cégvezetői fizetésnek megfelelő életjáradékban részesült. Az államosítás előtti tárgyalások Haltenberger Samu lakásán zajlottak a tulajdonos mozgásképtelensége miatt. A terv szerint egész vagyonát, a három felsorolt vállalatot és a Teleki téri kétemeletes, háromszáz gépkocsi tárolására alkalmas garázst is államosították volna. Ám az említett ingatlanokon, illetve vállalatokon kívül végül a Rákóczi úti négy bérházat (százhat lakást, illetve üzlethelyiséget), valamint a Fejér megyei földbirtokot a kúriával és a majorsági épületekkel együtt is elvették. A MOGÜRT 1949. május 25-én kelt levelében arról értesítette az érintett családokat, hogy az életjáradék folyósítását 1948. június 1-jével meg kellett szüntetnie. Ezen a napon a család csendben „megünnepelte” a Szürketaxi vállalat megalakulásának 35. évfordulóját. Az államosítással a 73 éves, mozgásképtelen, tolókocsiba kényszerült beteg embert és ugyancsak megromlott egészségű feleségét lehetetlen helyzetbe hozták. Haltenberger elvesztette egész életművét.
1951. január 1-jétől a vállalat Fővárosi Autótaxi néven szerepel, és Főtaxi címen vált közismertté a később alakult sok-sok más taxivállalat mellett. Ez év nyara a kitelepítések időszaka volt. Az idős házaspárt sem kímélte a sors. Negyvennyolc óra alatt el kellett hagyniuk lakásukat. Az összes családtag két éjszaka és két napon át csomagolta a berendezési tárgyakat: odaadták őket ismerősöknek, barátoknak, idegeneknek. A lakást üresen hagyták el. Egy Nyíregyházától ötven kilométerre fekvő községbe telepítették ki őket: ez a község olyan távol volt Budapesttől, és a közlekedés olyan rossz volt, hogy egy nap alatt nem lehetett megtenni oda-vissza az utat. Parasztháznál kaptak egy szobát. 1953-ban a hatóságok megengedik, hogy Pest megye területére költözzenek vissza. 1956-ban Haltenberger súlyosan megbetegedett. A Postás Szanatóriumban (ma onkológiai intézet) halt meg három hónappal imádott felesége halála után. Csak meghalni engedték Budapestre, abba a városba, amelyért olyan sokat dolgozott.

Haltenberger Samu nemcsak nagyszerű mérnök és gazdasági szakember volt, hanem nemzetközi hírű pedagógus, menedzser, konstruktőr és autóversenyző is. Ám abban az időben nem lehetett „akárkit” eltemetni a Kerepesi temetőben. Több napot vett igénybe, míg végül sikerült megszerezni az engedélyt, hogy saját kriptájába temethessük el, bizonyos feltételek mellett: a Kerepesi temetőben nem engedélyezték a felravatalozást, a gyászoló tömeg nem jöhetett ki a temetőbe, pap nem lehetett jelen. Csak a szűk családnak engedélyezték, hogy a kriptánál ott legyünk. Ezek után kénytelenek voltunk a gyászoló tömeget, mintegy 150–200 főt, rokonokat, ismerősöket, barátokat, volt munkatársait a Farkasréti temető ravatalozójába meghívni. A gyászszertartást is ott tartották meg római katolikus vallás szerint. Aztán a koporsót kocsira tették, és átszállították a Kerepesi temetőbe. Kettesével, hármasával közelítettük meg a sírt, feltűnés nélkül – és a koporsó elhelyezése után gyorsan kellett távozni. Amikor a temetkezési vállalat emberei nagyapám koporsóját elhelyezték a háromszintes kripta jobb oldalán, úgy tették – puszta véletlen folytán – a helyére, hogy feje a néhány száz méterre levő – azóta megszűnt – Szürketaxi vállalat épületeinek irányában volt.

Kirschner Béla