Az útnak még nincs vége

A görög elnökség nem első ízben tette fel a koronát az Európai Unió egy-egy nagyobb bővítésére. Az áprilisi athéni aláírást megelőzően 1994 júniusában Ausztria, Finnország, Svédország és – utóbb a referendum eredménye miatt a bővítésből kimaradó – Norvégia képviselői szintén Görögországban, a mesés Korfu szigetén ellenjegyezhették a belépési dokumentumot.

Méltán lehetnek büszkék a görögök. A XX. században politikailag viharos, gazdaságilag pedig sanyarú éveket megélt Hellász – ha csak rövid időre is – újfent a történelem (pontosabban az EU-történelem) egyik főszereplőjévé léphetett elő. Nem volt azonban ez mindig így. Gazdasági értelemben ugyanis Görögország – amely 1981-ben csatlakozott az (akkor még) Európai Közösséghez – volt sokáig a leggyengébb láncszem az EU gépezetében. S bizony sokak szerint még mindig az. Bár a hivatalos görög álláspont szerint a gazdaság helyzete mára már stabilizálódott, megfigyelők nem felejtenek el rámutatni arra, hogy még mindig magas a munkanélküliség, az egy főre jutó GDP pedig 15 800 euró, amely nem éri el az uniós átlag hetven százalékát. Ennek fényében talán nem meglepő, ha a mai napig a görögök kapják a legtöbb támogatást Brüsszeltől, igaz, a pénzek lehívását illetően az ország időnként – diplomatikusan szólva – kihívásokkal küszködött. Az eredmények egyébként azt igazolják, hogy a leginkább rászorulók mindegyike (így Görögország mellett Portugália és Spanyolország is) élni tudtak az EU nyújtotta lehetőségekkel, bár szakértők időről időre hozzáteszik azt is, hogy különösen e két utóbbi fejlődése nevezhető látványosnak.
A korábbi rossz gazdasági állapotokat mutatja az is, hogy Görögország volt az egyetlen olyan uniós tag, amely – mivel nem teljesítette az úgynevezett maastrichti konvergenciakritériumokat – 1999-ban nem csatlakozhatott az Európai Monetáris Unióhoz (EMU). Igaz, erre mondhatják a görögök (miként a hivatalos görög EU-honlap szerint mondják is), hogy nem akadt még egy olyan ország, amely oly rövid idő alatt eleget tett volna a feltételeknek. Ebben van is igazság, hiszen a kimaradást követően megindított konszolidációs programnak köszönhetően Görögország – tizenkettedikként – 2001-ben az EMU tagjává vált, rá egy évvel pedig a készpénzforgalomban a drachmát felváltotta az euró.
Görögország napjainkban ragyogó példája annak, hogy milyen Európát is akarunk kreálni – nyilatkozta egy ízben Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke. A görögök azonban láthatóan tisztában vannak azzal, hogy – dicséret ide, biztatás oda – az útnak még nincs vége. Ezt támasztották alá Kosztasz Szimitisz kormányfő szavai is, aki tavaly ősszel Theszaloníkiben egyenesen arról beszélt, hogy Görögországnak még sok tennivalója akad a munkanélküliség leküzdése, a gazdasági versenyképesség, valamint a közigazgatás eredményességének kialakítása terén.
Ez utóbbi szükségességét igazolhatta az athéni történelmi csúcs is, mely kisebbfajta káoszt okozott a görög fővárosban, felborítva és időlegesen megbénítva az ott lakók életét, és nem ritkán próbára téve a résztvevők türelmét. A görögöknek azonban már csak a júniusi theszaloníki zárócsúcsot kell megrendezniük, a nizzai szerződés értelmében ugyanis amint az EU tagjainak száma eléri a tizennyolcat, az uniós randevúkat a már sokat látott Brüsszelben rendezik meg.