Ébredés

Az egykor szebb napokat látott Szentpétervár régi fényét
szeretné ma visszaadni a város szülötte, Vlagyimir Putyin.
Az alapítás 300. évfordulója jó alkalmat kínál erre.
Az elnök, akinek irodájában ott lóg I. Péter képe, azonban ennél messzebbre tekint.

„Ott állt a hullámverte part
szélében ő, nagyot akart,
Messzi jövőt.
… Sugallatot a táj adott:
Európára ablakot
Itt vágjunk;
… Száz év, s az ifjú város ím,
Az éjféli országok éke,
Mocsarak süppedékein
Büszkén emelkedett a fényre;”
(Alekszandr Puskin: A bronzlovas)

Putyin a példakép útját járva szintén Európa felé tör. A nagy nyitást hűen demonstrálja, hogy szülőhelye jubileumára a Néva partjára invitált mindenkit, aki a világpolitikában számít. S hogy a meghívást Bushtól Chiracon át Hu Csin-taóig elfogadták a nagyok, jelzi, a birodalmi hanyatlás után Oroszország újabb lehetőséget kapott. Azt már a jövő dönti el, hogy élni is tud-e vele.
Két szent, Péter és Pál nevét adta Oroszország cárja annak az erődítménynek, amelynek alapjait 300 évvel ezelőtt, 1703-ban rakta le a Néva deltájában, a Nyulak szigetén. I. Péter már ekkor nagy terveket szőtt az itt felépített város jövőjéről. Megundorodva Moszkva ázsiai jellegétől és az ott folyó cselszövésektől, Péter egy modern, virágzó fővárosról álmodott, amely valóban hídfő lehet Európa felé. Bámulatba akarta ejteni az elmaradott Oroszországot, ugyanakkor azt a világot is, amelyhez közeledni kívánt. S ha e külsőre is rendkívüli uralkodó valamit elhatározott, akkor nem ismert akadályokat.
Egyetlen nemzedék szeme láttára a semmiből város született. Nem is akármilyen.
Fehér márványból faragott büszke, kevély, amelynek sápadt, arisztokratikus arca visszatükröződik a csatornák vizében. Nem telt el tíz év, s 1712. május 8-án Szentpétervár már cári székhely. Azóta tart e két város versenyfutása, amely egyben leképezi Oroszország egymással vetélkedő két útját, Rettegett Ivánét és Nagy Péterét. Az ázsiait és az európait. Van azonban Pétervár sorsában valami egyáltalán nem európai. Az öreg kontinens egyetlen városa sem épült ugyanis fel ilyen gyorsan, egyik sem ilyen előzmények nélküli. „Pityer” megállíthatatlan volt. A XVIII. század második felére, Nagy Katalin uralkodásának idejére már Moszkva fölé nőtt. Fémillió lakosával megelőzte a 378 ezres Moszkvát. Mint az ismert történész, Burmisztrov fogalmaz, „Pétervár ekkorra Oroszország első számú városa, amely mellett Moszkva csupán egy hatalmas falu. No, de kedves, emberi, vendégszerető falu, ellentétben a hideg, ködös, kevély Szentpétervárral.” Moszkva a Péter előtti időszak értékeinek, a nyugodt orosz életnek a megőrzője a nyugati trendekhez igazodó Pétervárral szemben. Gogol szavaival „Moszkva még mindig a szakállas orosz, míg »Pityer« az akkurátus német”. A szlavofilek és a nyugatosok előszeretettel használták fel ezt az ellentétet ideológiai támaszul. A lényegre azonban inkább Belinszkij tapintott rá, amikor azt fejtegette, hogy „Pétervár és Moszkva az érem két oldala, pontosabban két egyoldalúság, amelyek idővel harmonikus egységgé olvadva egészítik ki egymást”.
Ma ez talán már majdnem így van, az elmúlt három évszázadban azonban az egyik mindig elnyomta a másikat. Így Szentpétervár két évszázados uralkodásának is vége szakadt, amikor 1918-ban a bolsevikok, félve az ellenség közelségétől, Moszkvába helyezték vissza a fővárost. A város sorsán is beigazolódott, hogy a forradalom felfalja gyermekeit, eltiporja hőseit. Pétervár-Petrográd három forradalom bölcsőjéből szép lassan provinciális fészekké süllyedt, míg Moszkva szédületes fejlődésnek indult. Az új hatalom gyűlölte a Romanovok közben Leningráddá keresztelt városát, a szabad gondolkodású értelmiség hagyományos gyűjtőhelyét. Ez az attitűd ugyanis a legnagyobb akadály volt a „homo sovieticus” megteremtésének útjában. E megítélésen az sem segített, hogy Leningrád a második világháborúban 900 napos kitartásával az egész világnak példát mutatott hősiességből. Sztálin s utódai sem nézték jó szemmel, hogy „Pityer” megtörve, eljelentéktelenítve is megőrzött valamit legalább a kulturális főváros státusából. A város aztán a 60-as évektől rockzenekarai, a Szankt-Petyerburg, az Akvárium vagy a Mityki képzőművészeti csoport révén a szovjet underground kultúra talán legnagyobb gyűjtőhelye volt.
A két város azonban szép lassan helyet cserélt. A 90-es évek elejére a progresszió hordozója Szobcsak érezhető erőfeszítései ellenére is egyértelműen Moszkva lett, gazdasági ereje pedig mindenkit lenyűgözött. Rossz volt nézni, miként pusztul Moszkva árnyékában a pénztelenségtől a Romanovok egykori ékszerdoboza. A Rastrelli, Rossi, Sztaszov tervezte épületekről hullott a vakolat, a színek varázsa egyre inkább kopott szürkébe ment át, az utakon hatalmas kátyúk éktelenkedtek, megtörve a két-három évszázada mérnökien megtervezett harmóniát. Szívszaggató volt a nagyvilágiság és a lerongyolódott, megkopott elegancia kontrasztja.

Az alvó várost azonban felébresztette, hogy szülötte, Vlagyimir Putyin lett a Kreml ura. Ismét felvirradt a közben régi nevét visszakapott Szentpétervár napja. Sokan már ismét a fővárosi státusról álmodoznak, látványosan nőtt a presztízse, amit a legjobban talán az jelez, hogy a vetélytárs Moszkvában feléledt a féltékenység. Új lendületet kapott a jubileumi készülődés is. A város megszépült, megélénkült. Negyvenmilliárd rubelt költöttek a város ünnepi ruhájára, ebből 1,4 milliárdot közvetlenül e tíz nap rendezvényeire. Mindez azonban még csupán a kezdet, a teljes történelmi központ restaurálása további 35 milliárd rubelt igényel. Szentpétervár azonban kapott egy esélyt, s több jelből ítélve talán élni is tud vele.