Egy pár csizma és két zokni

A lekváros tésztából gyúrt halálos ítélet címmel március 6-i számunkban egy megdöbbentő koncepciós perről írtunk, amelynek során 1951. január 8-án Mészáros Jenő őrnagyot, a tatai Rákosi Mátyás Tiszti Iskola őrnagyát, az iskola hadtápparancsnokát és Szánthó Elemér orvos őrnagyot, egészségügyi osztályvezetőt kivégezték. A vád abból indult ki, hogy az ebéd kiosztásakor a lekváros tészta romlott volt, s ezért néhány katona három napra kórházba került. A kivégzésre Farkas Mihály kirendelte az alakulatok nélkülözhető orvosait. Az írás megjelenését követően felhívott bennünket Szánthó Elemér fia, Szánthó Péter, aki kiegészítette a történteket.
– Ha néhány mondat erejéig be kellene mutatnia az édesapját, mi lenne az, amit feltétlenül fontosnak tartana elmondani?
– Édesapám 1900-ban született Magyarkeresztúron. Az ő apja, illetve nagyapja is nagy magyar volt, utóbbi, tehát az én dédnagyapám – valamikor bíró – nevéhez fűződik például, hogy Tótkeresztúr nevét Magyarkeresztúrra változtatták.
– Magyarkeresztúr merre van?
– Csornától 25-30 kilométerre, Győr-Moson-Sopron megyében.
– Mikor volt ez a bizonyos névváltoztatás?
– Az 1900-as évek elején. Egyik apai elődöm levelezett II. Rákóczi Ferenccel, nagy tiszteletben tartotta a fejedelmet. Rákóczi emlékét sokáig őrizte egy festmény a magyarkeresztúri rezidencia falán. Ez örök gyerekkori emlék marad bennem és a családunk többi tagjában. Édesapám – aki teljes nevén Dénesfalvi Szánthóházi Szánthó Elemér; az erről szóló kutyabőr sokáig megvolt a padláson – férfivá érése hajnalán először elment nyelveket tanulni Európába, s csak később iratkozott be az orvosi egyetemre. De akkor már négy nyelvet beszélt. A diploma megszerzése után, a 30-as évek végén, a 40-es évek elején behívták a Ludovika Akadémiára, amelynek abszolválása azt jelentette, hogy hivatásos katonaorvosként bekerült a Horthy-hadseregbe. Az ostromot követően „igazolták” őt is, azaz írásba foglaltatott, hogy háborús bűnöket nem követett el, tehát tovább dolgozhatott. Nagycenkre került körorvosnak.
– Mikor költöztek Tatára?
– Emlékezetem szerint 1947–48 körül. A páncélos alakulatnál kapott vezető orvosi beosztást. Úgy tudom, a pártba is belépett, de attól még megmaradhatott valaki becsületes és lelkiismeretes embernek. Mit mondhatok még róla? Nagyon jó szülő volt, minket, gyerekeket nagyon szeretett. Édesanyám ma 91 éves, hála Istennek, még él, a húgomékkal lakik Miskolctapolcán. Édesanyámat talán a néhány évvel ezelőtti perújrafelvétel rázta meg a legjobban, amikor ismét foglalkozni kellett a régi papírokkal…
– Hogyan emlékszik vissza a Tatán történtekre? Tizenegy-tizenkét évesen már sok mindent rögzít egy ifjú ember.
– 1950. december közepén kezdődött a dráma. Egyszer azzal jött haza édesapám, hogy baj van, mert a katonák hasmenést kaptak, és szállítják be őket a kórházba. De mintha az eset kirobbanásakor nem is lett volna Tatán; a minisztériumban volt fent, egy értekezleten. Úgy emlékszem, hogy a helyettese kereste fel, és jelentette neki, hogy mi történt az alaklatnál. S utána, este ment be a helyszínre.
– Visszatért még a családjához?
– Nem, többet már nem láttuk. Nyilvánvalóan letartóztatták, s egyszer csak jött a papír, 1951. január 9-én, egy nappal a kivégzés után, hogy hagyjuk el a tatai tiszti lakást… De akkor mi már nem tartózkodtunk Tatán. Nyilvánvaló, hogy felhozták édesanyánkat a tárgyalásra. A történtek után ő nem akart lent maradni, és mi is feljöttünk vele. Sashalomra költöztünk, a XVI. kerületbe, a nagyanyámék házába.
– Tehát édesanyjuk járt a tárgyalásokra.
– Igen. Én legalábbis így emlékszem; az információkért be-bement a Markóba vagy a Fő utcába. Karácsonyt követően történt valamikor, hogy édesanyánk bejelentette: nincs többé édesapánk… 1950. december 27-én volt az elsőfokú tárgyalás. Utána nagyon gyorsan, 1951. január 2-án következett a másodfokú tárgyalás. Ott is kimondták a halálos ítéletet, majd pár napra rá, január 8-án ki is végezték.
– Rekonstruáltak-e valamit utólag?
– Igen. A kivégzés napján ÁVH-s katonák körbefogták Sashalmon a házunkat, és ott hasaltak a közelünkben, úgyhogy nem tudtunk kimenni, és nem is jöhetett be senki hozzánk. Ma is nagyon felkavarnak az emlékek… Az édesanyánk elment valamelyik börtönbe, ahol beszélt valakivel. Ő mondta el neki, hogy édesapánk utolsó szavai a bitófa alatt állítólag a következők voltak: „Mi lesz a családommal?”
– Megkereste valaki a családot utóbb, aki ott volt 1949–50-ben Tatán?
– Nem keresett meg senki minket. Teljesen magunkra hagyatva éltünk.
– Mit tudtak meg arról, hogy miért keveredett a történtekből ilyen végzetes ügy? Kiszivárgott-e ebből valami?
– Nem szivárgott ki semmi. Egyet viszont tudtunk, hogy a kivégzés után a Szabad Európa Rádió közzétette a hírt. Véleményem szerint az ítéletbe belejátszottak – de ez csak később jutott a tudomásunkra – a sztálini orvosperek. Ezek után csak természetes, hogy itthon is produkálni kellett a halottakat. Farkas Mihály pedig az erejét fitogtatta. Bizonyos dolgokról csak néhány éve értesültem, de még nem volt elég lelkierőm ahhoz, hogy magamban feldolgozzam. Ez az első alkalom, hogy a családon kívül beszélek a történtekről, mert úgy éreztem eddig: ha apámról kérdeznek, nem tudok megszólalni.
– Önnek mi a szakmája?
– Az általános iskola elvégzése után a XIV. kerületi Corvin Mátyás Gimnáziumba jártam, s úgy gondoltam, hogy mérnöki pályára megyek. Első nekifutásra nem sikerült bejutnom az egyetemre. Másodikra azonban – csodák csodája – felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, és kemény tanulás végén a diplomát is megszereztem. De a támadásokból nekem is kijutott. Pártfegyelmiket kaptam, legvégül pedig kirúgtak az állásomból.
– Milyen mérnök lett?
– Hidász… Osztályvezető-helyettes voltam a minisztériumban, majd tizenhárom évig a Budapesti Közúti Igazgatóság vezetőjeként dolgoztam.
– Meddig éreztették önnel, hogy kivégezték az édesapját?
– Végig a negyven év alatt. A kivégzés után annak is ki voltunk téve, hogy esetleg Recsken kötünk ki. Sashalomról, az utcánkból internáltak oda egy 77 éves ezredest, aki valamikor Horthy hadseregében szolgált.
– Milyen emléket őriz még az édesapjáról?
– Nem sokat… Engem különösen szeretett, talán azért, mert elsőszülött voltam és fiúgyerek. Gyakorlatilag mindent megkaptunk tőle, amit lehetett. Körorvosként sokat elvitt magával a biciklijén. A betegektől kapott ezüst ötforintosokat mindig odaadta nekem.
– És tárgyi emlék maradt tőle?
– Egy tájoló… Egyébként mindent elvittek. Teljes vagyonelkobzást rendeltek el. Szörnyű volt, mikor a perújrafelvétel során megítélték neki egy pár csizma és két zokni árát.
– A történtek után az édesanyjuk milyen célt tűzött maga elé?
– Összetartani a családot, és becsületes embereknek nevelni bennünket. Ez végül, remélem, sikerült is.
– A nehéz időkben szóba hozták-e a családban kivégzett édesapjukat?
– Bármilyen hihetetlen, egyszerűen nem mertünk beszélni róla a családban. Amikor egyik nagyapám hagyatéki tárgyalása volt, avval fenyegetőztek, hogy jobb, ha csendben leszünk, mert majd megmondják, ki volt az apánk!
– Tudják, hol van a sírja?
– Sajnos, nem. A mai napig nem sikerült megtalálni, s most már a remény is kevés. Ebből eredően nem tudtuk exhumálni sem. Csak egy emlékoszlop jelzi, hogy itt élt közöttünk. Gyertyát tudunk gyújtani és koszorút is elhelyezhetünk az oszlop mellett.