Elsorvadó ének-zene oktatás az iskolákban

Ha a parlamenti képviselők elfogadják azt a közoktatási törvénymódosító javaslatot, amelyet a Magyar Bálint miniszter irányította oktatási tárca illetékesei előterjesztettek, bizonyára annak tudatában teszik, hogy döntésük következtében a semmibe hull Kodály Zoltán és követői csodálatraméltó álma: a lelkiekben ép, harmonikus ember kinevelése. Az ének-zene oktatás elsorvasztása ugyanis nem csak zenei nagyhatalmi státusunktól foszt majd meg minket.

A Magyar Kodály Társaság elnöksége még február elején levélben fordult Magyar Bálint miniszterhez, amelyben kérte a tárca vezetőjét: az oktatási törvény módosításában állítsák vissza a heti két énekórát az általános iskolákban. A magyar zenei nevelés pedagógiai élvonalát tömörítő társaság tagjai szerint a zenei nevelés nem megterhelést, hanem szellemi frissességet jelent a gyermekeknek. A társaság kérte, hogy a kodályi szellemiségű, ötven éve eredményes és világhírnevet szerző ének-zenei általános iskolák kapjanak külön működési engedélyt; egyúttal rámutatott arra, hogy a pedagógusképzésre, a pálya megtartóerejére milyen vészes hatással lehet a tervezett óraszámcsökkentés. A megkeresésre Magyar Bálint a mai napig nem reagált, pedig a társaság márciusban ismételten felajánlotta segítségét az előterjesztés előkészítésében. Ezzel egy időben aggodalmát fejezte ki a Nemzetközi Kodály Társaság, a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet és más zeneszakmai szervezetek is, ami jelzi: a magyar zenei élet és zeneoktatás felelősei végveszélyben látják a Kodály-koncepció jövőjét Magyarországon. E koncepció lényege, mint tudjuk, a testben és lélekben egészséges, harmonikus és teljes ember kinevelése, egy olyan egyedülálló elgondolás, amely a világ minden sarkán követőkre talált, és a mai napig csodálatot és elismerést vált ki. A magyar zenepedagógia fogalommá lett, amelynek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye, hogy zeneművészetünk dobogós helyet foglal el szellemi exportcikkeink között. Izlandtól Új-Zélandig lelkesítőn hat kimagasló kóruskultúránk; muzsikus professzorainkat rendszeresen hívják külföldi egyetemek oktatóinak, előadóművészeink „kapósak”. Miközben más országok jól megtanulták, ami a magyaroktól elleshető, szomorúan vehettük észre, hogy hazai berkekben már rég elkezdődött a hanyatlás.
Mikortól is? Rögtön Kodály halála után elindult a rombolás. Az ének-zene tanárok érdekeit a politikai intézményrendszeren belül nem védte senki. A kiváló szakmai szervezetek időről időre felemelték szavukat, ám az érdekérvényesítésben nem jártak sikerrel. Felfoghatatlan, ami ma is tapasztalható: az oktatási tárcánál egyetlenegy tisztségviselőt nem találni, aki értője és felelőse lenne a közoktatáson belül a művészeti tárgyak szakterületének. Olyan emberek döntenek évtizedekre kiható kérdésekről, akik egyáltalán nem kompetensek.
A mostani törvényszerkezet ugyanazt deklarálja, ami a ’93-as oktatási törvénytől kezdve valamennyi módosításban szerepelt, a ’95-ös Nemzeti alaptantervben pedig kimondatott: a különböző területek bizonyos időkeretet kapnak, a művészeti pedig a többihez képest igen kevés százalékot kapott. A tantárgyakra bontáskor kiderült, heti egy-másfél óra juthat az ének-zenei nevelésre. Innentől kezdve az iskolaigazgatók jóindulatától, a fenntartói többletfinanszírozástól függött a tantárgy sorsa. Ez évtől csökkentek az önkormányzatok pénzügyi keretei, ezért mindennaposakká váltak az iskolabezárások, a tagozatmegszüntetések. Az összes emelt szintű képzés haláltusáját vívja.

Egészen friss eset: ősztől nem indul ének-zene tagozat a hatodik kerületi Erkel Ferenc Általános Iskolában. E híres tanintézmény falai között tanultak mostanáig az Operaház gyerekkórusának tagjai; az iskola zenetagozatán Szebellédi Valéria tanárnő vezetésével olyan szakmai műhely jött létre, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói oktatói gyakorlatot szerezhettek. Kollár Éva tanszékvezető egyetemi tanár április végén levelet juttatott el Rabin László alpolgármesterhez, amelyben méltatta az iskola tanárainak világraszóló eredményeit, és kérte a döntés megfontolását.
„Amire a törvény lehetőséget nyújt, azzal az önkormányzatok élni is fognak – véli Rápli Györgyi fővárosi vezető szaktanácsadó.

– A törvényi keretek között anyagi okokra hivatkozva csak a minimális óraszámot biztosítják a tárgyakra, ami ének esetében elsőtől a tizedikig heti egy óra. Így nem lehet képességet-készséget fejleszteni… A szabadidő terhére nem fognak az intézmények vezetői pluszórákat beiktatni, ha mégis, akkor a nyelvoktatásra és az informatikára. Elkerülhetetlenné válnak a tantestületeken belüli feszültségek. Helyi lobbikra hagyatkozva akarnak olyan kérdéseket megoldani, amelyeket jogi háttérintézménnyel kellene támogatni.”
A törvény súlyos hiányossága, hogy nem szabályozza az énekkarok működését sem; a kórus mint fogalom kimaradt a tervezetből, amely teljes mértékben a helyi lehetőségekre hagyatkozik. Bizonyos tanulói létszám felett minden iskolában támogatni kellene a kórusalakítást. A három-négy évtizeddel ezelőtti ezer iskolai énekkarból mára jó, ha a fele megmaradt, azok is jobbára kamaralétszámúak. Sokan lesznek, akik sem a családtól, sem az iskolától nem kapják meg a szépet, az értéket. A minimálisra csökkentett óraszámnak köszönhetően nem ismerik meg az általános kultúra szerves részévé vált nagy zeneműveket, nem ismerkedhetnek meg hagyományainkkal, gyökereinkkel, a magyar népzenével, népdalkincsünkkel.
Nem egy tantárgy panaszáról van szó tehát, hanem arról, hogy az egész oktatásügyre és rajta keresztül majdani szellemi életünkre, az emberek személyiségére lesz döntő hatással, ha az ének-zene tanítás háttérbe szorul.

A Liszt Ferenc Zeneakadémián jelenleg hetven nappali tagozatos hallgató végzi tanulmányait az ének-zene tanár–karvezetés szakon. A diplomások fele helyezkedik el végzettségének megfelelő beosztásban. Kollár Éva tanszékvezető szerint már most rosszabb helyzetben vagyunk, mint azok az országok, amelyeknek az oktatói, oktatáspolitikusai évtizedekig jártak Magyarországra tapasztalatot gyűjteni. A gyakorlóiskolákban csodálatos munka folyik, de országosan nem ez a jellemző. Alig hallani olyanról, hogy egy igazgató hagyja dolgozni az ének szakos kollégát, sőt még büszke is az énekkar eredményeire.
A gyerekek már az általánosban sem szeretnek énekelni. Úgy kerülnek középiskolába, hogy semmit nem tudnak, népdalainkat nem ismerik. Nem meglepő, ha egyre több a pályaelhagyó énektanár. Tudni való, hogy a magyar karvezetők a világ minden táján megbecsült szakemberek. Ám mindaz az eredmény, amelynek a világ a csodájára jár, itthon rég sárba van döngölve. Kodály egykori tanítványai közül néhány még itt van közöttünk – életük munkáját láthatják a semmibe hullani. Ugyan miért baj az, ha egy nemzetnek van egy-két területe, amelyben kiemelkedik a többi közül?
Szokolay Sándor zeneszerző, a Corvin-lánc birtokosa e témáról nyilatkozott lapunknak: „Kodály a maga idejében a tantervek szűkkeblűségét bátran ostorozta, és hatásosan, például a Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a gyerekeket! című cikkében. Magyarországot zenei nagyhatalommá tette Bartók és Kodály működése. Az építés hosszú küzdelem, a rombolás pillanatok ijesztő terméke. Így akarunk a művelt Európába bejutni? Műveltségünk őrzését és féltő ápolását így szolgáljuk? Szégyellem magam, hogy ez egyáltalán szóba jöhet!”