Embernek maradni

Dani bácsit, az ősz bajuszú, bicegő nyugdíjast mindenki ismeri a környékünkön. Én is tartom vele a kapcsolatot. Harminc évvel ezelőtt bíztam meg egy apró munkával, amikor a mai lakásba költöztünk. A szomszédok ajánlották. Kiégett a villanyóra biztosítékja? Baj van a vízcsappal? Majd a Dani megreparálja. Ő mindenhez ért.
Ő volt a szomszéd épület házmestere. Akkor még élt a felesége is, Rozi néni. Volt egy Hektor nevű kutyája. És a bajusza sem volt ősz. Talán nem is bicegett. Arra már nem emlékszem. De régi látogatásaira igen. Rendszeres vendég volt nálunk, segített olykor hazahozni a piacról a krumplit. Bárhová ment, Hektor mindig vele tartott.
Ha betért valahová, a kapu előtt megvárta. Aztán csaholva követte hazáig, mert mindig volt valami kutyának való csemege a zsebében. A feleségem is neki rakta félre a csontot és a maradékot. „Köszönöm Hektor nevében!”
A kutyáról volt egy drámai története, többször is elmesélte nekem. Azt hiszem, mindenki ismerte ezt a történetet a környékünkön. Jellemző volt Dani bácsira.
Elmondom úgy, ahogy ő mondta el nekem.
Idestova negyedszázada lesz már annak, amikor egyszer a szomszéd házban lakó Klein úr, aki nagykereskedő volt, bekopogott hozzá a házmesterlakásba.
„Dani bácsi! Szerzett egy kutyát a fiam, most él-hal érte, vele is alszik. El kellene paterolni. Vegye kezébe a dolgot, intézze el. De ne szóljon róla senkinek! Majd azt mondom Lacikának, hogy elkóborolt az eb. Egy-két napig siratja, aztán elfelejti. De ügyesen ám!”
Vonszolta néhány perc múlva a kutyát is. „Fogja!”
„Én csak habogtam-hebegtem – emlékezett vissza a drámai órákra az öreg házmester. – Hát kutyapecér vagyok én? Mit tegyek vele? Hová vigyem? Akasszam fel?”
Szemügyre vette az állatot, Hektor várakozva állt mellette. Talán sétálni mennek? Hektor szerette a sétát, s amikor elindult vele Dani a Városliget felé, vidáman ugrándozott és nagyokat vakkantott.
Amikor idáig ért a történet elbeszélésében, verejtékezni kezdett Dani bácsi homloka.
Nem könnyű dolog hóhérnak lenni. Arra is gondolt, talán a legjobb volna elszaladni. De hová? Sietősre fogta a lépteit, de Hektor sem hagyta magát. Talán el kellene ajándékozni valakinek? De senki olyannal nem találkozott, akit érdekelhetett volna egy kutya. Végül arra gondolt, megtartja. Hazaviszi, elalszik majd az állat az ágya mellett.
Lehajolt és megsimogatta a fejét. Az eb hűségesen nézett a szemébe. „Gyere, Hektor, hazamegyünk!”
Klein úr csak hónapok múlva tudta meg, hogy valójában mi is történt Hektorral. Egy reggel összefutottak, Dani éppen sétáltatta a kutyát. Klein úr végignézett rajta, de nem szólt. A kutyára pedig rá se hederített. Így éltek aztán együtt a kis házmesteri lakásban, amíg Róza néni meg nem halt. De Hektor nemcsak az ő kutyája volt, az egész utca gondoskodott róla. Akinek csak elmondta a drámai történetet, megsajnálta, majd megszorította a kezét. És zacskóba rakva átnyújtotta neki a maradékot. A kutyának!
Azóta sok minden történt. Dani bácsi is megöregedett, megkeseredett. A múltkor baj volt nálunk a gázzal. Eszembe jutott az öreg, átüzentem érte. Kértem, látogasson meg.
Csak egy hét múlva jelentkezett. Sok elfoglaltságára hivatkozott.
„Nincs egy szabad percem. Már tegnap jöttem volna, de a kórházba kellett mennem.” Kérdeztem, ki a beteg.
Lesütötte szemét. „Tudja, a házban lakó Klein úr megbetegedett. Nincs annak senkije. A fia Amerikában, a felesége elhagyta. Vittem neki egy kis almát. Rendes ember különben… Nem haragszom rá Hektor miatt.”
Nem szóltam. Csak néztem utána, amint lebiceg a lépcsőn. Közben Kosztolányira gondoltam, aki azt írta: „Nincs nagyobb bátorság, mint embernek lenni…”
Hát még annak is maradni!