Én nem tudom

Én nem tudom, hogy a Barát utca, amelynek virágoskertté varázsolása a VII. kerületi MSZP választási ígéretei közé tartozik, ez idén sikerül-e. Csodás kezdeményezések történtek e tárgykörben, ám az elültetett cserjék eddig nem fogantak meg, biblikus nyelvezettel élve: a mag terméketlen talajra hullott, s ahogy elnézem, ez idén sem várható túlzott virágzás. Ám valami mégis változni látszik e kies vidéken, például a házunkat ötven-egynéhány év után tatarozni kezdték, s a felmerülő költségek egy részét az önkormányzat állja. Az épülő, a létező, a virágzó és fejlett szocializmust megúsztuk tatarozás nélkül, a mostani állványozást és vakolatleverést felfoghatjuk úgy is, mint az EU-népszavazás köszöntését. Mint minap jeleztem: Erzsébetváros Európában gondolkodik. (Jól jönne egy kis kölcsönösség.) Továbbá: megkezdődött a szomszédos Hársfa utcában annak a földszintes épületnek a lebontása, amely bantu földön sem számított volna kifejezetten palotának.

E bontásra ítélt épületben lakott az a fiatalkorú, aki 2001 karácsony táján három társával karöltve betörte az autóm első ablakát, alkalmat teremtve számomra, hogy az üveget – komoly műszaki érzékről téve tanúságot – áttetsző ragasztószalag-kompozícióval pótoljam. Az esetről már említést tettem ezeken a hasábokon, most arról adok hírt, hogy tizenöt hónap elmúltával mint bírósági ügy a végkifejlet felé közeledik ez a történet. Éppen az imént tértem haza a tárgyalásról, ahol tanúként hallgatott meg a fiatalkorúak bírósága. Ez csak a harmadik próbálkozásra sikerült. Első alkalommal, a múlt év őszén az egyik vádlott felejtett eljönni a tárgyalásra, ezért a beidézett tanúkat is szélnek eresztették. A második alkalommal, február elején a vádlottak felsorakoztak ugyan, de egyikük védője éppen a lábát törte, így ismét nem kerülhetett sor tanúkihallgatásokra. Most harmadszorra több sértett-társammal együtt reggel fél kilencre idéztek be, ám úgy másfél órát a folyosón várakoztam, törvénytisztelő polgár módjára, türelmesen, míg az előzetes letartóztatásban lévő elsőrendű vádlott rendőri kísérettel úgy tíz óra tájt megérkezett a bíróságra. (Mentségként megemlítem, hogy az amcsik is három nap alatt kívánták elérni Bagdadot. Valami mindig közbejöhet.)
Kint üldögélve szóba elegyedtem az egyik vádlott anyukájával, aki tiszta szívvel elpanaszolta nekem, hogy a múltkori tárgyalásról fél órát késett, s ezért húszezer forintra megbírságolták. „Most honnan vegyek annyi pénzt?” – nézett rám, én pedig együttérzően mosolyogtam. Nyilván nem most láttam először a négy fiatalkorút, hiszen utcánk tőszomszédságában éltek, de azt azért nyugodt szívvel állíthattam a bíróság előtt, hogy személyesen egyiküket sem ismerem. Egyébként Erzsébetváros, mely folyton-folyvást Európában gondolkodik, épp ilyen gyerekekkel van tele.

Kihallgatásom, mely végett háromszor látogattam el a bíróságra, öt perc tíz másodpercig tartott. Elmondtam, hogy az adott napon a Für Elisét játszó kaputelefon hangjára ébredtem hajnali négykor stb. Alkalmam volt az ifjakhoz fordulva elmondanom: legjobban az a pancserség fájt az egész ügyben, hogy feltörték a kocsi kesztyűtartóját, amely nem volt bezárva. Felhívtam a figyelmüket arra is, hogy későbbi – reméljük, sikeres – pályafutásuk során ne a kocsik első ajtaját törjék be, mert ezzel tönkreteszik az elektronikus ablakemelőt; a hátsó, amelyik kisebb és olcsóbb, s így talán enyhébb büntetést von maga után, is megteszi. Sem az ügyész, sem a védő nem intézett kérdést hozzám, a fiúk készségesen, egymással versengve ismerték el, hogy ők voltak azok, akik miatt Natasa kutyám egy hajnali, külön sétához jutott, engem pedig ötvenezer forint kár ért.

A bírónő megkérdezte, hogy kívánom-e károm megtérítését a vádlottaktól. Mondtam, hogy isten őrizz. (A legfiatalabb elkövető tizennégy éves volt, a többiek sem érték még el a tizennyolcat. A szülők pedig… Valószínű, hogy szavazni azért elmentek, azt ne bolygassuk, melyik párt győzött a VII. kerületi választásokon.)
Hogy mikor ébredek legközelebb hajnali négykor a kedves dallamra, én nem tudom…